2. rész

 - … Akkor még meg van a munkám – foglalom össze egy nagyobbacska sóhajtás után Adrian fél órás beszámolóját, amit töményen rám zúdított a telefon adta lehetőségeken belül.

 Csapatunk főtervezője, és egyben belső informátorom az elmúlt három napban minden megosztott velem, ami csak a barcelonai teszten történt, és ami engem érinthetett. Az új konstrukciók adataitól kezdve, a McLarenes lányok furcsa, új blúzaikon át, mindről beszámolt nekem, így arról is értesülhettem, hogy a sok kihagyás ellenére is, Christian még számít rám és nem akar elbocsájtani. Megkönnyebbülés volt hallani, hogy senki se neheztel rám azért, mert a legfontosabb napokban egy főmérnököt nélkülözniük kell, így megnehezítve mindenki dolgát. Könnyebb lett a lelkem annyival, hogy tudtam: van még munkám, és számítanak rám a csapatunkon belül. 

 - És … Kimi? … Hogy van? Haladnak a Lotusszal a tesztelés terén? – érdeklődtem kicsit félénken miközben a pillantásomat a fehér zoknimra szegeztem.

Minden nap feltettem neki ezt a kérdést, annak ellenére is, hogy esténként beszéltem Kimivel. Túlságosan féltettem Őt, és nem tudtam csak az ő szavai alapján megítélni a hogylétét, így kénytelen voltam Adriantől is érdeklődni felőle.

 - Ömmm … Kimi … Szóval …

 - Édes jó Istenem … Mi történt? Valami baja esett? … Adrian, az Istenért! Mondj már valamit! – szóltam erényesen a telefonba. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a főtervező összerezzent a hirtelen hangszínváltásomon, mint amikor Christian hirtelenjében kitör mellette. Szinte azon nyomban el is szégyelltem magamat, ám ez csak egy pillanatig tartott. A testemet átjáró félelem minden más érzést felemésztett a bensőmben.

 - Ételmérgezést kapott, és nagyjából egy órája Eric hazaküldte őt. De már egész jól nézett ki, amikor láttam. Szóval nem kell aggódnod.

Nem kell aggódnom? … Fel se tudtam fogni hirtelen, hogy ezt tényleg kimondta. Hogy a franca ne aggódnék, mikor a Párom ételmérgezést kapott, amiről én eddig még semmit se tudtam. Egy kósza pillanatig tényleg azt hittem, hogy Adrian szavaitól ki tudnám tépni az összes hajszálamat. De amint felfogtam, hogy Kimi mindezt eltitkolta előlem, sokkalta durvább eszközökhöz akartam volna nyúlni.

Amint leraktam a telefont, egyből tárcsáztam is Kimit. Kicsit se tudott meglepni, hogy az üzenetrögzítője válaszolt a hívásomra, ahogyan ez Mark esetében is megtörtént. Egyre jobban felhúztam magamat azon, hogy semmit se tudtam a finn állapotáról, valamint az se segített a helyzetemen, hogy nem tudtam őt elérni.

Azonban amint felfogtam, hogy valószínűleg a repülőn ülnek már, és Kimi éppen pihenhet, egyből lenyugtattam magamat, és az ölembe kaptam a dohányzóasztalra fektetett könyvet. Felütöttem a könyvjelzővel megjelölt oldalt, majd minden idegszálamat a papírra vetett sorokra irányítottam.

*

A szavakba tengerének mélységéből a bejárati ajtó csapódása rántott vissza a felszínre. Halk motyogás, szitkozódás és kabátok tompa susogásai ütötték meg a fülemet, melyek keveredtek Mark sziszegésével. Ahogy az elkapott hangfoszlányokból értettem, nagyon ki volt akadva, hogy Kimi nem volt hajlandó valamit betartani, amit előírt neki. A szemére vetette, hogy ő valamit előre megmondott, és azt a bizonyos valamit Kimi szépen le is tojta.

 - Annyira makacs vagy, hogy az … az … az valami hihetetlen – csóválta elképedve kopasz fejét Mark, majd egy fáradt sóhaj után átszelte az előszobát. Amint megpillantott a kanapén, kicsit megtorpant, ám folytatta az útját az egyik szabad fotelig. – A pasid egy barom – címezte nekem megjegyzését, melyet Kimi egy szemforgatással reagált csak le a boltív alatt állva. – Remélem, hogy nagy lecseszésben akarod részesíteni, mert én nem tudtam eléggé kioktatni a fiatalurat – morogta a tréner, majd a kezébe kapta az egyik GQ magazint, ami az üvegfelületen pihent az asztalon.

 - Azért rosszul esett, hogy Adriantól kellett megtudnom, hogy mi történt veled – néztem szomorúan, kicsit csalódottan Kimire, mire egyből elernyedtek megfeszített arcizmai. Megcsóválta a fejét, majd lassú léptekkel megindult felém. Leereszkedett mellém a kanapéra, majd amint kaptam tőle egy homlokcsókot, átkarolt. – Miért nem szóltál nekem erről? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja. Bár biztos voltam abban, hogy Mark már régen az egészségügyi oldalon olvasható, furábbnál-furább beküldött levelek egyikét olvassa, és próbál magában egy tanácsot megfogalmazni, így kicsit se figyelt ránk, de nem akartam most őt is belevonni a beszélgetésünkbe. Csak Kimivel akartam beszélni.

 - Nem akartalak felizgatni – mondta miközben az egyik tincsemmel játszadozott az ujjaival. – Bár szerintem ezt a hatást így is elértem – húzta el látványosan a száját. – De tényleg azt hittem akkor, hogy így kíméllek meg a legjobban a stressztől és minden más szartól. És már nincs is semmi bajom – mondta kedvesen. A homlokát nekidöntötte az enyémnek, majd egy szűzies csókot nyomott sóvárgó ajkaimra.

Egy nagy, lemondó sóhaj mellett megcsóváltam a fejemet, majd kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy arcának minden egyes vonását láthassam. Nyugodtságot és békét sugárzott az a kis mosoly, ami ajkain virított, és ami pár pillanat alatt hatalmas vigyorra húzódott. Felvont szemöldököm alól értetlenül pillantással szakítottam el a tekintetemet szépen ívelt ajkairól. Nem értettem a hirtelenből jött jókedvének okát, ám amint elkezdett csücsöríteni, számomra is világossá vált minden.

 - Ne majomkodj már – morogtam szem forgatva.

 - Hiányzott már nekem ez a durcis, kicsit fojtott hang. Ilyenkor haláli édes vagy – kuncogta a fülembe. – De tudod nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, mikor úgy meredtél a számra, mintha csak arra várnál, hogy teljesen rácuppanhass.

 - Mert ez tényleg így is van – csúszott ki a számon az a mondat, ami hirtelen átszáguldott a gondolataim hosszú autópályáján. Éreztem, ahogy Kimi egyszeriben megmerevedett mellettem. Minden egyes izmát megfeszítette, és látványosan kerülte a tekintetem. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – mosolyogtam rá kedvesen. Óvatos mozdulattal megcirógattam borostás arcát, majd feltápászkodtam a kanapéról, és megindultam az emelt felé. Sietős léptekkel haladtam a hálószobába, ahová egy kis menedék reményébe igyekeztem.

*

 - Napok óta van valami veled, amikor csak hozzád érek – szólaltam meg halkan, amint a háló ablakában tükröződő eseményeket pásztáztam a szemeimmel.

Kimi az ajtófélfának támaszkodva bámulta a hátamat. Nem szólalt meg, csak nézett és csendesen emésztette a szavaimat, melyeknek elhangzásába igazán sok erőt kellett fektetnem.

 - Távolságtartó vagy még mindig, és … Még egy csóknak nevezhető hosszabb puszit se kaptam tőled. Este hátat fordítasz nekem az ágyban, és az éjszaka nagy részét a nappaliban töltöd, miközben azt hiszem az jár a fejedben, hogy alszok, pedig nem, mert az altatók ellenére is sokszor felkelek az éjszaka folyamán és látom az üres térrészedet. Na meg úgy érsz szinte hozzám, mint az öcsém … Semmi … Szerelmet nem érzek már benne – motyogtam leszegett fejjel.

Ahogy az alacsony ablakpárkány fa burkolatának hibáit vizslattam, éreztem, hogy nem egy, de nem is kettő könnycsepp kezdett versengeni az arcomon. Egyik, másik gyorsabban csordult le a járomcsontomon, teljesen eláztatva így az arcomat. – Kimi, ha már nem … nem érzel úgy irántam, ahogyan 1 hónappal ezelőtt, akkor kérlek mond meg – fordultam hirtelen felé, hogy a szemeibe nézhessek. – El fogom fogadni akármit, mondj is, de nem tudom, hogy hogyan viszonyulsz hozzám. És … Ez teljesen megöl!

 - Édesem – ejtette ki gyengéden a legszívfacsaróbb becézést, amit csak el tudtam képzelni.

Hirtelen két lépéssel átszelte a közöttünk lévő métereket, majd amint odaért hozzám, két kezébe fogta az arcom, majd egy szenvedélyesen megcsókolt.

Mindenem megremegett, amint ajkai az enyémekre tapadtak. A megkönnyebbülés atombomba szerűen robbant szét a testemben. Az ereimben végigszáguldozó jóérzés, hamar elöntötte minden egyes porcikámat a fejem búbjától egészen a lábujjaimig.

 - Fogalmam se volt arról, hogy miként is kéne viselkednem veled. Nem tudtam, hogy meddig mehetek el, és hogy mit viselsz el még tőlem … Hiszen … Megcsaltalak!!! –fakadt ki hangosan. A szavai mögött rejlő undor, arcának vonásaiból is visszaütöttek. Fanyalogva nézett le rám, miközben karjaival szorosan maga mellett tartott. - Azt hittem, hogy jobb, ha egy kis teret adok neked, amíg átgondolod a helyzetünket.

 - Kimi, szeretlek és nem akarlak elveszíteni! – vetettem a szemére hevesen. – Mit … Én nem … Szóval … Mind a ketten hibáztunk, és ennek meg is ittuk a levét. Nem vethetem a szemedre, hogy félre léptél, mikor én szabályosan megöltem a fiúnkat!

A szavaim végigmarták a torkomat, amint kimondtam őket. Az igazság szúró, felemésztő fájdalma újra a mellkasomba költözött, és hirtelen úgy éreztem, hogy legszívesebben elviselnék még több rosszat, csakhogy megfulladjak a súlyuktól és eltűnjek a világ, és Kimi szeme elől.

 - Még egyszer ezt kimondod, pillanatragasztóval összeragasztom a szádat – meredt rám dühösen Kimi. Pillantását a szemeiben összegyúlt könnycseppek csak még hevesebbé tették. Szinte már vártam, hogy mikor fog alaposan megrázni, vagy felpofozni.

 - Ez az igazság – mondtam a fejemet csóválva.

 - Én vagyok mindennek a kiindulópontja! A tökéletes kapcsolatunkat teljesen szétbasztam egy görbe estével. Miattam lettél olyan ideges, hogy nem tudtad megfékezni az indulataidat. Miattam halt meg a babánk! – sziszegte idegesen, már-már undorodva.

 - Nem te tehetsz erről az egészről – motyogtam elhaló hangon.

 - De akkor te se – mondta halkan, majd az államnál fogva megemelte lehajtott fejemet. – Szeretlek. Mindennél jobban, és soha, de soha nem foglak elhagyni, még ha könyörögsz, akkor se! Túléljük ezt az egészet. Lezárjuk magunkban, mert ez már a múlté. És ketten mindennel megbirkózunk.

 - Félek, hogy … Hogy ugyan az fog történni, ami annak idején Heikki-vel és velem …

 - Ezt nem fogom hagyni! Bármit megteszek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgaink. Hogy újra teljesen boldogak legyünk … Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, Bébi – viccelte el a végét egy pimasz mondattal, amit egy szenvedélyes csókkal pecsételt meg. 

Sziasztok :)

Az előző résznél elfelejtettem nektek megemlíteni, hogy egy ideig csak hetente egy részt fogok hozni nektek, hogy egy kicsit nyugisan tudjak haladni a történettel, és ha már kellő rész meg van előre írva, akkor már a heti kettő publikált részre is áttérünk majd :D

Örömmel láttam, hogy ez a folytatás sokatoknak tetszett. Be kell vallanom, hogy ahogy írom a részeket, én azt érzem, hogy talán tényleg ez volt a helyes választás, és jól döntöttem pár hete, hogy inkább így folytatnám Kimi és Em történetét. 

Ahogy múlthéten az első, és most a második részből is kiderült, kicsit sokat fogunk lelkizni mostanában, ha mondhatom így. Egy vetélés tudom, hogy mennyire megrázhat embereket (nem saját tapasztalat, de nagyon, nagyon de nagyon közel hozzám történt már ilyen), így most próbálom azt leírni, ahogyan akkoriban gondoltam, hogy a családomból egy bizonyos szenvedő fél és a szerettei hogyan is élhetett meg mindent akkoriban. 

Valamint egy megcsalás is súlyos ütés egy kapcsolat bástyáján, aminek a megvédése érdekében sok dolgot kell még elszenvedni, és ennél is több mindent kell tenni azért, hogy helyreállítsák az ostrom következményét. És ez nem is mindig sikerül. Lehet Kimiéknek se fog a végén :)

A hozzám érkezett szöveges megnyilvánulásokra mind válaszoltam, és ezt a szokásomat próbálom majd tartani annak ellenére is, hogy tényleg lusta vagyok :D
De innen is szeretnék azért köszönetet mondani a felém érkezett pipáitokért, valamint a hozzászólásokért :)

További szép napot és hétvégét Nektek,
Em

1. rész

 - Enned kéne valamit – ütötte meg a fülemet Jesse halk suttogása. A finn szavakat eleinte nehezen tudtam csak felfogni. A meglepődöttségből való felocsúdás, és a szavak mögött rejlő értelmek felfogása nehezen ment számomra. Nem tudtam összpontosítani a hangjára, mely kedves hangszínben csengett a kórterem falai között.

Mondatára nem reagáltam. Inkább visszafordítottam a tekintetemet az ölemben fekvő mobilra, melyet valósággal átkoztam. A szemeimet ellepő, vékony könnyréteg mögül meredtem rá. Pillanatokkal ezelőtt a kórházi ágy végébe akartam dobni a készüléket, ám annyira kevés erő volt hófehér ujjaimban, hogy kicsúszott a kezemből még a lendítés előtt. Olyan érzésem volt, mintha mázsás súlyú lett volna. A combomat egyre jobban nyomta, de a kezeimmel már megmozdítani nem tudtam volna, hogy a kellemetlen érzést megszűntessem. Az öcsém azonban a segítségemre sietett, és a kis éjjeliszekrény féleségre helyezte a tokba csúsztatott vackot.

 - A doki azt mondta, hogy csak akkor enged haza, ha látja rajtad, hogy jobban vagy – közölte velem a szabadulásom kritériumát, amelyet már én is jól ismertem. Az elmúlt pár napban legalább hatszor elhangzott már ez a mondtad a hozzám beosztott főorvos szájából. Lassan kezdtem unni, és az agybaj kerülgetett miután újra és újra közölték velem. Ám én már legelső alkalommal is felfogtam a lényegét. Nem szorultam az örökös ismételgetésre.

 - Nem vagyok most éhes – mondtam színtelen hangon, majd keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaimat. Amint a tenyerem a testemhez simult, újra érezhettem a bordáimat, és a közöttük lévő kis üregeket, melyek napról napra egyre mélyebbek lettek. Egy elkeseredett sóhajjal konstatáltam, hogy sajnos ezt az érzést már nem csak bebeszéltem magamnak, hanem kézzel fogható, valós dolog volt.

 - Kimi nem sokára itt lesz érted. Szerintem nagyon rosszul érintené, ha ma is közölné vele a doki, hogy nem enged haza, mert nem látja helyesnek a távozásod – jegyezte meg halkan.

Jesse a „lelki terror”űzők közül is a legalantasabb. Pontosan tudja, hogy kire, mivel lehet hatni egy szempillantás alatt, és ezt nem rest fegyverként felhasználni az áldozatai ellen. Ő maga is jól tudta, hogy ilyen megjegyzés után nem fogom megállni, hogy ne egyek valamit, akármennyire nem kíván semmit se a testem.

 – A csokis vagy a meggy lekváros croissant kéred? – ejtette ki lassan a szavakat a győzelem ittas vigyorra húzott ajkai között. Legszívesebben arcon töröltem volna abban a szent pillanatban, de erről azon nyomban le is tettem. Egy telefont se bírok megemelni, nehogy egy kiadós pofont kiosztani!

 - Csak nem eszik valamit? – lépett be a kórterembe egy hatalmas mosoly kíséretében Dr.Wall, a dokim. Hitetlenkedve bámultam a brit szakember linóleumon megtett lépteit. El se tudtam képzelni, hogy a hatalmas mosolyával hogy volt képes átlépni azon a parányi ajtón. – Emeliija, csak nem haza szeretne menni? – kérdezte jó kedvűen.

Kicsit megrökönyödve meredtem a szakemberre, ahogyan az öcsém is. Mind a ketten megdöbbentünk a kicsattanó örömétől, és a hatalmas vigyorától, ami szinte az egész arcát beárnyékolta. A körülöttem lévő levegőben függő helyzetem kisebb komolyságot követelt volna meg. Az ember azt hinné, hogy egy vetélés, és másfél hétnyi kiborulások sorozata után a szenvedő fél doktora komolysággal fog fordulni a betegéhez. Azonban Dr.Wall-tól semmi ilyesmit nem kaptam a mai reggelen. Vigyorogva nézegette a kezében tartott papírlapokat, miközben egy-egy kósza pillantást vetett rám.

 - Nagyon élveztem a társaságukat, és a szívélyes vendéglátást, de már szeretnék a saját ágyamban aludni – motyogtam illetlenül, teli szájjal. Cinizmusban tocsogó szavaimat Dr.Wall csak egy mosollyal konstatálta, majd leült mellém az ágyra. A kezében tartott mappát összecsukta, hogy felém nyújthassa a benne rejlő iratokat. Amint kézbe kaptam, szétnyitottam, majd felolvastam magamnak a legelső mondatot, ami a papírlap legtetején árválkodott hatalmas betűkkel.

„Zárójelentés”. Amint megpillantottam a várva-várt kifejezést, hirtelen, robbanásszerűen egy kisebbfajta megkönnyebbülés hullám söpört végig a testemen. Az első pillanatban szinte el se hittem, hogy végre kézhez kaptam ezt az iratot, mellyel végre kiszabadulhattam a négy fal közül, melyeknek minden egyes négyzetcentiméterét már jól ismertem, ugyanis a repedéseket, a hibás vakolatokat több napig tanulmányozhattam. Minden egyes órámat ezzel töltöttem csak. Ez volt az egyetlen szórakozásom az elmúlt másfél hétben. Ahogy végigfutott az agyamon az elválásunk, hirtelen azt se tudtam, hogy mihez fogok kezdeni nélkülük. Mit fogok bámulni naphosszat, hogy az idő múlását észre se vegyem? Mi fogja otthon lekötni a figyelmemet, elterelni a gondolataimat?

 - Mindent köszönök – pillantottam a doktorra. Az arcán a vigyort egy kedves mosoly váltotta fel, ami az egész kisugárzását megváltoztatta. Így sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint azzal a kicsattanó jókedvével.

Amint a doki elmondta, hogy az elkövetkezendő napokban mire ügyeljek, Jessevel karöltve magamra hagytak, hogy átöltözhessek. Ahogy bezárult mögöttük a kórterem ajtaja, egyből nehézkesen lerugdostam magamról a takarót, majd lassan leeresztettem a földre a lábaimat. Óvatosan emelkedtem föl a puha matracról, majd lassú léptekkel kezdtem csökkenteni a fürdőszoba ajtó és a köztem lévő távolságot. Bizonytalan lépteim miatt kénytelen voltam hol az ágyba, hol a falba kapaszkodni. Támaszok nélkül két lépést se tudtam volna megtenni, nem hogy öt cseszett métert.

Lassan jutottam csak be a fürdőszobába, de az iramra kicsit rá is játszottam. Nem akartam újra tükörbe nézni, és szembesülni azzal, hogy hogyan is nézek ki. Félve pillantottam fel a tükörbe, mely a mosdókagyló felett lógott a halványkék csempék előtt. Amint megláttam magamat, egyből le is csuktam a pilláimat. Szabályosan megijedtem a saját arcképemtől. Elborzadva simítottam végig az arccsontom alatti bőrrészen. A puha pofik sehol se voltak. A kipirult arc helyén süppedések voltak, melyeket itt-ott lilás árnyalatú bőrfelületek kereteztek. A szemeim alatt szinte már bőröndök voltak, melyek lassacskán a fekete árnyalatai felé hajaztak. Egyszerűen borzalmas látványt nyújtottam.

Mikor naivan azt gondoltam, hogy a hálóing alatt a helyzet csak jobb lehet, tévedtem. Úgy festettem, mint egy második világháborús munkatábort túlélt zsidó nő, akit nem hogy csak éheztettek, hanem kemény munkára fogtak a nap 24 órájában. Soha nem gondoltam volna, hogy a testem másfél hét alatt képes ennyit változni, és ráadásul ilyen irányba. Már-már sokkos állapotban bámultam a tükörben megjelent lányt, és azért fohászkodtam Istenhez, hogy ez az egész legyen csak egy hülye vicc, egy álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek.

A hibernálódott állapotból két határozott koppanás rángatott vissza a jelenbe.  Egyből az ajtó felé is kaptam a tekintetemet. A küszöb feletti kis résen árnyékok körvonalai rajzolódtak ki a fehér csempén. A fáradt sóhajok hangjából, és a Makias cipő talprészének elülső végén lévő logóból egyből rá is jöttem, hogy Kimi állt az ajtó túloldalán.

 - Pár perc és kint vagyok – szólaltam meg emelt hangon, majd megnyitottam a csapot. A víz csobogása kissé eltompította Kimi szavait, de így is megértettem, hogy az ágyon ülve fog várni, amíg elkészülök, és hálás is voltam neki ezért. Jesse minden egyes nap zaklatott amikor a fürdőszobába csigatempóban igyekeztem, és sose fogta fel, hogy képes vagyok egyedül is elvégezni a szükséges dolgokat. Vele ellentétben szerencsére Kimi már az első alkalommal értelmezni tudta a kérésemet, és sose zargatott, amikor a fürdőszobában voltam.

 - A doki mondta, hogy hazaengednek – szólalt meg halkan, miután becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Egy vérszegény mosollyal reagáltam le a szavait, majd a hálócuccomat belegyömöszöltem a szatyorba, ami a kezembe volt. Amint ezzel megvoltam, az ágyhoz akartam sétálni, de nem volt merszem a falat szorongatni Kimi jelenlétében. A küszöbön álldogáltam, miközben próbáltam megalázottságom hevében kicsordult könnyeimet letörölni az arcomról. Kimi a habozásomat, és a sós cseppeket látva egyből közelebb sétált hozzám, majd óvatosan a könyökömnél fogva az ágyhoz támogatott.

Az elmúlt napokban csakis ilyen érintéseket kaptam tőle. Elzáródott előlem, és hideg volt velem. Ő se tudta, hogy hogyan viszonyuljon most hozzám, és látszott rajta, hogy nem volt tisztában a tetteinek a következményeivel, így a testi kontaktust kerülte. Rossz volt, hogy még csak meg se ölelt, mikor besétált hozzám a kórterembe, mikor a bőröm szinte már sikítva sóvárgott az érintéseiért, ahogyan a lelkem is.

Most is ugyanolyan tétlenül állt mellettem, ahogyan az első reggelen, amit a jól ismert négy fal között töltöttem. A tarkóját vakargatta és zavarában a cipőjének az orrát vizslatta, de rám nem nézett.  Nem akartam így, ilyen érzésekkel a kórházat. Tudni akartam, hogy nem utált meg teljesen azért, mert felelőtlen voltam, és a dühömet nem tudtam kordában tartani, aminek a levét egy ártatlan kis élet itta meg.

  - Kimi – szólítottam meg halkan, mire egyből rám is kapta a tekintetét. Jeges, ám csodálnivalón kék szemei fürkészően kapcsolódtak az enyéimbe. Félelem, és aggódás csillogott a kék íriszekben, melyekből a jól ismert huncut fénynek minden egyes árnyalata kialudt. – Én … Nem … Annyira … Szóval … - kezdtem bele nyögdécselve a mondandómba. Amint az első hangok elhagyták a torkomat minden egyes már összerakott mondat elhagyta az agyamat, és csak üres, sötétséget hagytak a szavak maguk után a gondolataim labirintusában. Hirtelen azt se tudtam, mit akartam neki mondani, úgy leblokkoltam, mikor fájdalommal teli pillantással rám meredt. Újra eszembe jutott, hogy én tehettem erről, és a torkom hirtelen összeszorult. Már nem csak azért nem tudtam megszólalni, mert a szavak kirepültek a fejemből, hanem azért is, mert egy rohadt gombóc szinte megfojtott akárhányszor csak levegőt vettem.

 - Istenem – nyögött fel fájdalmasan Kimi, majd a sírástól rázkódó testemet magához ölelte. Amint a karjaimat köré fontam, olyan erővel próbáltam szorítani a pulóverét, melyből csak nehezen, vagy szinte sehogy se tudott volna szabadulni. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, hogy ne érintsen. Nem akartam újra élni a poklot, melyet a lényének elvesztése miatt sokszor megjártam az elmúlt héten.

 - Szeretlek – motyogtam halkan a nyakába. – Annyira … Annyira sajnálom – csóváltam idegesen a fejemet, mely lassan már szétszakadt a fájdalomtól, ami a koponyámat támadta. – Nem akarlak elveszíteni! Ne hagyj el kérlek. Könyörgöm!

        - Em – ejtette ki meghatódva a nevemet a férfi, akinek az illatának a hiánya már-már fizikai fájdalommá nőtte ki magát a testemben. – Kicsim – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy két szép szemébe nézhessek, és megbizonyosodjon arról, hogy el is jutnak majd a tudatomig az elkövetkezendő szavai. – Mind a ketten hülyék voltunk, és eszemben sincs elhagyni téged – mondta kedvesen, majd lehajolt hozzám, hogy egy szűzies csókot lehelhessen az ajkaimra. – Otthon majd mindent megbeszélünk, és tisztázzuk a dolgokat. Szerintem már te is szeretnél nyugisan pihenni, de nem ebben a szobában. Menjünk haza – mondta szinte már suttogva, majd egy újabb csókkal meg is ajándékozott. Amint ajkaink elváltak egymástól, felkapta a kezébe a bőröndömet és az LV utazótáskámat, majd miután átkarolt, elindultunk, hogy végre magunk mögött hagyjuk a londoni kórházat, és annak fullasztó, nyomasztó légkörét.  

Sziasztok :)
Itt is van az első rész a folytatásból :)
Mint azt a fejléc is mutatja, nem tudtam teljesen elszakadni az egyik nem publikált történettől, vagyis inkább annak a címétől. Számomra mindig nehézkes valaminek a címének a kiválasztása, mert általában a címhez írom a sztorit. És mivel ez a kis alcím (Új fejezet) illik majd ehhez a folytatáshoz, ezért megtartottam :)

Nagyon hálás vagyok azért, mert ennyire elnézőek voltatok velem a variálgatásaimmal szemben. De szerettem volna olyan történetet publikálni itt és írni, aminek a szálait szívesen szövögetem, és most ezzel a folytatással pont ez a helyzet. Lelkesedéssel ülök le a gépem elé, hogy a fejemben már meglévő dolgokat pixelekre váltsak :)

Szóval köszönöm szépen sokatok támogatását, védelmező szavait, és az elnézősségeteket :)

További szép estét és hétvégét Nektek,
Em

Életjel

Sziasztok :)

Pontosan nyolc napja nem adtam semmiféle jelet nektek a bloggal, és a történetekkel kapcsolatban. Mindez az iskolának és az agyalásomnak a rovására lehet húzni. Gépnél se ültem mostanában, szóval tök furcsa most belépni a fiókomba, és elkezdeni internetezni. De míg nem voltam drága komputerem közelében, addig is próbáltam magamban rendezni a dolgokat :)

Sokan írtatok nekem az előző bejegyzéshez, és nem egy ember jelezte felém, hogy ez az én történetem, éppen ezért úgy kell cselekednem, ahogyan azt a szívem diktálja. És pont ezért fogom a Napsugarat és az Egy új fejezetet a kukába dobni. Már tényleg nincsen semmi kedvem folytatni őket, de a Barátból ellenség ... folytatását szívesen megírnám. És ahogy elnéztem a pipák számát, sokan támogatjátok is ezt az ötletemet. :)

Sajnálom, hogy sokan olvastátok volna a két történetet, de ezt a továbbiakban már biztosítani nem tudom. Az egyikből 23 rész, a másikból 5 van megírva, de egyáltalán nem tudtam magam rászánni arra, hogy folytassam őket. A Barátból ellenség folytatása teljesen lekötötte a fantáziámat :)

Szóval összegezve: A Barátból ellenséget ... folytatni fogom, bár még én se tudom, hogy mi lesz a végkifejlet. Amolyan második évad lesz, amiből kiderül, hogy Em és Kimi most véghez tudják-e azt vinni, amit a finn lány Heikki-vel nem tudott. És ha igen, akkor azok után mi lesz? Kimi és a Ferrari újra együtt? Em ehhez mit fog majd szólni? Túl tudnak majd lépni a sérüléseken? Helyre tudnak majd mindent hozni az életükben? Remélem, hogy ehhez hasonló kérdéseket fogok bennetek felvetni a történettel kapcsolatban :) És mivel újra kezdem, az epilógust is ki fogom törölni. És mivel a címemet már abban ellőttem, most lehet azon agyalni, hogy azután az "ellenség" megnevezés után Kimi mi is lesz a történet legvégén Emeliija számára. Marad az, amit egyszer már leírtam (egy szép, DE lezárult szakasz főszereplője), vagy éppen egy sokkal dominánsabb ember lesz majd a finn mérnök életében? :)

Az első részt jövőhét után fogjátok megkapni. Addigra valami fejlécet is tudok alkotni, és pár részt előre meg tudok majd írni :) 

Köszönöm szépen, hogy megosztottátok velem a véleményeteket minden eddig általam leírttal kapcsolatban :)
További szép napot Nektek, 

Em

Ui. Remélem nem gond, ha marad a blognév (mármint a Barátból ellenség ...). Címválasztásban és szereplő kiválasztásban egyáltalán nem tudok dönteni, szóval maradnék ennél a címnél, persze, ha ez nem gond számotokra :)

What should I do?

Kedves Olvasók,

     Most nem új résszel érkeztem hozzátok. És ebben a pillanatban úgy állok, hogy a Napsugárból és az Egy új fejezetből többet egy részt se fogok publikálni. És ennek meg vannak a maga okai, amiket ki is fogok fejteni ebben a posztban.

     Nem arról van szó, hogy nem bírom a rossz kritikát, és besértődnék. Egyáltalán nem. Ilyen dolgokon megsértődni butaság lenne, hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy véleményt formáljon, és hogy azt megossza másokkal. Ezeket mind meg kell hallgatni, el kell fogadni, és le kell vonni a következtetéseket amellett, hogy saját magunkban átgondoljuk a kapott véleményt. Én pont ezt teszem már egy hete.

    Az elmúlt pár napban úgy voltam, hogy folytatni fogom a történeteket, annak ellenére is, hogy páran nem szeretitek egyiket, másikat, vagy esetleg mindkettőt. Azonban amint megláttam az „erkölcsi fertő” jelzőt valami végleg megtört bennem. Nincs kedvem folytatni a két történeteket. Egyszerűen, ha megnyitom az egyik rész doc-fájlját, egyből rányomnék a „delete” gombbal és eltűntetném még a „szájber” világból is. Nincs meg bennem már az a lelkesedés, ami segített nekem a részek írásában. Abban, hogy leüssem az egyik billentyűt a gépem klaviatúráján és a betűkből szavakat formáljak, azokat pedig mondatokká fűzzem össze, ami végül egy szöveggé állna össze.

     Csalódtam magamban azért, mert ilyen érzéseket adtam át embereknek, mikor teljesen más volt a célom. (Tudom, hogy egy sztorit több féle módon lehet értelmezni, de ez a kifejlet minden gondolatomon túltesz.) Ezt én kudarcként élem meg, és szeretnék ennek még a gondolati terhétől is megszabadulni. Meg akarom mutatni magamnak, hogy tudok olyan Emeliija-t alkotni, akiről nem lesznek emberek ilyen véleménnyel. Akit újra szeretni fogtok.

     Ennek a gondolatmenetnek a megoldása reggel ötlött az eszembe. Ezt a két történetet eltüntetem, és a Barátból ellensége folytatnám egy másik módon (persze az a két történet is valahogy feltűnne, és Oli apukájának kiléte is kiderülne ahogy sok minden más is). Amolyan „2. évad” lenne, amiben a veszteség utáni történéseket, és egy kapcsolatbeli reformot vezetnék le, ami lehet, hogy sikerülne a főhősöknek, de az is megeshet, hogy csúnyán belebuknának. Rengeteg ötlet van a fejemben, amiket ha ti is akarjátok, akkor pixelekkel vágólapra vetek. Tudom, hogy eleinte ettől a folytatástól elzárkóztam, de most sok ötletem van ehhez.

     Számomra az írás nagyon fontos dolog. Tudom, hogy nagyon sokat kell még benne fejlődnöm, és kicsit se nevezhetem magamat jónak, de ezen változtatni akarok. Olyan történeteket, megfogalmazásokat akarok leírni, amikre büszke lehetek. Amik csak egy icuripicurit is közelebb kerülhetnek kedvenc íróim alkotásaiknak szintjéhez. Magam is jól tudom, hogy egyik történetem se lesz egy Bűn és bűnhődés szintű mű, de próbálkozni akarok. Antiszocialista ember lévén én a gépem táraságában tudok szórakozni. Számomra ez a bulizás. Így tudok kikapcsolni. Az pedig egy plusz ráadás, egy második kör Black Russian, hogy másik is olvassák az firkálmányaimat és szeretik őket egy kicsit is.

     Szóval, lezárásképpen azt kérnék tőletek, hogy mint olvasók éljetek a szavazati jogaitokkal és Ti döntsétek el, hogy tetszik-e nektek az-az ötlet, hogy folytatnám Kimi és Em közös történetét, aminek végkifejletét még számomra is sűrű köd fedi. Nem fogok szavazást kitenni oldalra. Szeretném, ha a poszt alatt, pipákkal válaszolnátok (így legalább tudom, hogy el is olvastátok az újabb kifakadásomat).

    A „tetszett” rubrika azt jelölné, hogy benne vagytok, és olvasnátok a részeket, a „rossz” kockácska pedig azt jelentené, hogy nem tetszik nektek ez a bennem felötlött kérdés. (Ha kérhetlek titeket, akkor a „van rajta mit javítani” fülre most ne menjen pipa :))

    És azért köszönetet szeretnék mondani azoknak a lányoknak, akik a csúnya, kicsit fájó igazsággal szembesítettek, és felnyitották a szememet azzal kapcsolatban, hogy Emeliija karakterét könnyen meg lehetett utálni és én ezt „ügyes” módon elértem. Ezen és sok más erkölcsileg nem helyes dolgon biztos változtatnék a továbbiakban.

Megértéseteket, szavazataitokat és őszinte véleményeiteket is köszönöm :)

További szép napot Nektek,

Em

70. rész

Szervusztok :)
Keddi napokhoz híven, ma is itt van egy újabb rész csak Nektek :D
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat, és a sok kommentet is, amikre válaszolni is fogok, amint időm engedi. :) És átléptük a 48.000-es látogatói számot :D WÁÓ :D
De be is fogom. A visszajelzéseitekből leesett, hogy ezt a részt igazán vártátok már, szóval:
Jó olvasást Nektek :D
Puszi,
Em.

*Kimi szemszöge*

Lassan, kicsit félve léptem be a svájci házunk ajtaján. Halkan levettem a latyakos, sáros cipőmet, majd miután a kabátomat a fogasra akasztottam, letettem a lenti fürdőbe a koszos csukámat, nehogy véletlenül a parkettát koszoljam vele össze, vagy valamelyik szőnyeget. Bekukkantottam a konyhába, mikor elsétáltam a boltív alatt, de mivel nem találtam ott senkit, az étkező felé vettem az irányt, majd a nappaliba is benéztem. Miután az emeleten se volt senki, a hálóba sétáltam. Az utazótáskámat az ágyra dobtam, majd kihalásztam az egyik zsebből a telefonomat, amit voltam olyan ügyes, és összetörtem. Éppen ezért gajra vágott készülékemből kivettem a SIM kártyát, majd átraktam a régibe, amit az éjjeliszekrény fiókjába tettem, mikor pakolgattuk a cuccainkat. Amint bekapcsoltam egyből meg is bántam. Legalább 50 nem fogadott hívásom és SMS-em volt Sebastiantól. Nem volt kedvem most hallgatni a papolását, így inkább ledobtam a telefonomat az ágyra, majd ledőltem a párnák közé. Az elmúlt napok iszonyatosan megviseltek, és szükségem volt egy kis pihenésre, mielőtt újra találkoztam volna Em-mel. Az egyik párnáját magamhoz öleltem, majd mélyeket szippantottam miután arcomat a puha anyagba nyomtam. Nagyon hiányzott már nekem a testének melege, és a nyugtató hatású, jellegzetes illata. Nem akartam azokban a pillanatokban semmi mást, csak elfeledkezni arról, hogy mit is tettem, miközben az általam szeretett nőt akartam ölelni.

***

 - TE IDIÓTA, HÜLYE BALFASZ!!! – ordított a készülékébe Sebastian, amint felvettem a csörgő telefonomat, amitől nem tudtam már pihenni. Ilyen, és ehhez hasonló „kedves” megnevezéseket aggatott rám, miközben azon volt, hogy a dobhártyámat kiszakítsa. Az ágytakaróra szorítottam a mobilom, hogy az ordítását ne halljam olyan erősen. Amint abbahagyta a féktelen kiabálást, visszaemeltem a fülemhez a készüléket.

 - Mi a francért ordítasz? – kérdeztem nyugodt hangnemben a Kölyöktől, aki szinte fújtatott a vonal túlsó végén. Tompán hallottam, ahogy nem egy ember csitítgatta a németet, aki eléggé ideges volt rám. De nem tudtam egyenlőre, hogy miért?!

 - Akkora egy utolsó szemétláda vagy – sziszegte a telefonba.

 - Sebastian, neked mégis mi a franc bajod van velem? – kérdeztem kicsit már én is pipán a némettől, mivel eléggé idegesítő volt, hogy szidott, mint a szart, de nem mondta meg, hogy miért is érdemelem meg azokat a szavakat, amiket rám aggatott.

 - Megcsaltad Em-et – kezdte viszonylag nyugodtan. Amint a két szó elhagyta a torkát, a vér is meghűlt bennem. Szóval már Ő is tud róla … - Teljesen kikészítetted, mert egy hülye fasz voltál – mondta újra sziszegve. – És lehet elvesztitek a kicsit – tette hozzá kicsit halkabban. Először fel se fogtam, hogy mik hagyták el a száját, csak akkor tudatosult bennem a mondandója, mikor vissza akartam neki szólni. – A St.Mary’s kórházban vagyunk, de ide ne merj jönni, mert esküszöm, hogy én magam foglak téged megverni. Egy szánalmas alak vagy Kimi – vetette oda még nekem, majd lerakta a telefont. Lefagyva álltam az ablak előtt. A mobilom kicsúszott a kezemből, majd hangos csattanás kíséretében a földön több darabra tört. Amint magamhoz tértem a zajtól, levegőt kapkodva futottam le a földszintre, ahol egyből a vezetékes telefonért nyúltam. Fel akartam hívni Mark-ot, és megkérni, hogy azonnal jöjjön át hozzánk, de nem tudtam elérni. Többször is próbálkoztam, de folyton csak a hangpostája válaszolt a hívásaimra. Amint letettem a telefont egy hatalmas ordítással próbáltam könnyíteni magamon, ám semmit se segített. Egy megfogalmazhatatlan és szar érzés áradt szét a testemben, amitől legszívesebben lekapartam volna a bőrömet. Mocskosnak éreztem magam, és iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört. Tudtam, hogy az élet még vissza fogja nekem azt adni, hogy megcsaltam a barátnőmet, de nem hittem volna, hogy ilyen kemény leckét fogok majd kapni. Legszívesebben abban a percben visszaforgattam volna az idő kerekét, de erre nem volt lehetőségem.

Lassan ereszkedtem le a nappaliban lévő kanapéra, míg folyamatosan azon agyaltam, hogy mit érezhetett akkor Em, mikor megtudta, hogy mekkora egy féreg voltam. Olyan mérhetetlenül rossznak gondoltam, mint emilyen éppen engem mardosott belülről. Tényleg olyan érzésem volt, mintha megfulladnék. Mindenem remegett és egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Képkockák peregtek le a szemeim előtt. Szinte magam előtt láttam, ahogy a Szerelmemet vizsgálgatják, és az orvosok minden tudásukkal azon vannak, hogy megmentsenek egy kisbabát. A mi kisbabánkat. Akit mi már nagyon izgatottan vártunk. Akivel kapcsolatban már milliónyi terv volt a fejemben. Közös gokartozasok, családi ünnepek, gyerekkacajok és boldog percek voltak azoknak az orvosoknak a kezében, akik éppen a gyerekünk életéért harcoltak.

 - KIMI!!! – ütötte meg hirtelen a fülemet Mark ordítása. Egyből a bejárati ajtó felé pillantottam. Amint a szemébe néztem, tudtam, hogy már értesült a dolgokról. Nem akartam a sajnálkozását nézni, így inkább visszafordultam az előttem lévő asztal felé. – A Red Bull tanácsadója felhívta Boullier-t 4 órája. Azt mondták neki, hogy Emeliija-t kórházba kellett szállítani. Csak ennyit mondtak Eric-nek, aki nem tudott téged elérni, így felhívtak engem. Azután láttam, hogy te is vagy százszor kerestél engem – mondta, majd leült mellém a kanapéra. A hátamra rakta a kezét, majd megveregette a vállam. – Nem lesz semmi baj – próbált nyugtatgatni, miután két kezem mögé rejtettem arcomat, hogy a könnycseppeket, amik kibuggyantak a szememből, Mark ne lássa. De sajnos nem csak pityergésről volt szó. Zokogtam. Apa halála óta először. – Kimi!!! – szólt rám erényesen Mark, miután elkapta a kezemet a csuklómnál fogva. Szabályosan már a hajamat téptem, miközben előre-hátra mozogtam a kanapén, mint valami begolyózott.

 - Mark, belehalok abba, ha a kicsit elvesztjük! – néztem kétségbe esetten a tréneremre, majd hagytam, hogy megöleljen. Soha, semmilyen körülmények között ezt nem engedtem volna neki, de jelen esetben nagyon nagy szükségem volt egy támaszra. És Mark-ra most is számíthattam, mint eddig szinte mindig. – Egy utolsó szemét aljadék vagyok.

 - Most egyet értek veled ezügyben – mondta a fejét csóválva. – Kimi, mondtam neked, hogy az a csaj rád akar mászni! De nem hittél nekem. Rohadt átlátszó volt. Még hogy nagy bajban van … Más is tudott volna neki segíteni. Biztos van millió barátja annak a kis ribancnak. Annak, aki miatt elhanyagoltad a barátnődet, aki ráadásul állapotos. Az ő kamu gondját előrébb helyezted magadban, mint a családodat.

 - Segítenem kellett neki.

 - Értem én, de akkor se kellett volna szarnod a barátnődre! – csattant fel idegesen. – Előre megmondtam, hogy ez lesz a vége! És mit mondtál akkor nekem? Hogy csak a vészmadarat játszom …  Már mikor azok a képek megjelentek rólad, akkor kellett volna magyarázatot adnod Em-nek. Tőled kellett volna megtudnia. Nem pedig mástól. És miért kellett titkolóznod előtte?

 - Minttu megkért, hogy ne mondjak el semmit se Neki. És én csak a szavamat tartottam.

 - Ez a hülye csaj tehet erről az egészről. Remélem ezt azért vágod! És el ne kezd nekem most őt védeni, mert komolyan mondom, hogy felpofozlak! – mutatott rám idegesen. – De azért a saját marhaságodnak is köszönheted ezt az egészet. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogsz elszámolni a lelkiismereteddel akkor, ha … - harapta el hirtelen a mondatát.

 - Ha? – motyogtam halkan. – Mond ki. Ne kímélj!

 - Ha elvesztitek a kicsit – mondta száraz hangon, majd felállt a kanapéról és a konyhába sétált. A szavai a lelkembe maródtak. Rossz volt újra szembesülni azzal, hogy tényleg elveszthetjük a kisbabánkat.

 - Mark, oda kell mennünk! – siettem utána. – Én … Én nem tudok itthon ülni, mikor azt se tudom, hogy a barátnőmmel és a gyerekemmel mi van.

 - Nem Kimi, nem megyünk oda! Vettel felhívott, mikor elindultam hozzád. Mondta, hogy majd felhív, ha a műtéttel végeztek, és beszámol neked a fejleményekről. Valamint megkért, hogy semmi esetre se engedjem meg neked, hogy oda menj, mert Em öccse, és Huovinen meg akarnak téged ölni téged. És nem hagyhatom, hogy bajod essen.

 - Pedig megérdemelném azokat a pofonokat, amiket adnának nekem.

 - Ezt én is jól tudom, de engem meg Boullier megölne, ha mindezt hagynám is.

 - Kapja be – morogtam. - … És mi … Hogy … Hogyan történt minden?

 - Sebastian azt mondta nekem, hogy a szimulátorban tesztelt Em-mel, miután láttak az újságot. Az elején Em szinte meg se szólalt, majd elkezdett hirtelen zokogni. Vettel épp, hogy kiszállt a kocsiból, de Ő már a berendezési tárgyakat vágta falhoz. Mikor pedig ki akart rohanni a teremből, az egyik kábelben megbotlott, ami a gépeket és a szimulátort összeköti, és elesett. A hasát pedig beütötte.

 - Édes jó Istenem – nyögtem fel hangosan. – Lehet megöltem a saját gyerekemet – motyogtam magam elé, miután újra a két kezem közé rejtettem az arcomat, és a könnyeimet. – Meg akarok halni – suttogtam halkan, de nem annyira, hogy Mark ezt meg ne hallja.

 - Ne beszélj baromságokat, mert komolyan szájba leszel vágva! – csattant fel hangosan, majd a zsebében lévő, csörgő telefonjáért nyúlt. – Vettel az – mondta, majd fogadta a hívást. – Igen? … Mik a fejlemények? … Értem. Adom Kimit – mondta rezzenéstelen arccal, majd felém nyújtotta a készüléket.

 - Mondjad – szóltam bele erőtlenül és félve a telefonba. Egyszerűen rettegtem attól, hogy mit is fogok majd hallani a némettől. Legszívesebben a világból is kiszaladtam volna, csak azért, hogy ne kelljen Vettel-lel beszélnem.

 - Hello – köszönt hűvösen. – Először is … A barátom vagy, de jelenleg nálad nagyobb köcsögöt nem tudnék mondani. Ez mind a te hibád! Te tűntél el folyamatosan Kimi! Te nem mondtad meg a Párodnak, hogy hol is vagy, és miért nem mész haza hozzá! A várandós barátnődet hagytad folyton magára! Kimi, miért jártál folyton össze azzal a csajjal?

 - Nem rád tartozik – mondtam tömören. – Inkább azt mond, hogy mi van Em-mel!

 - 10 perce ébredt fel. Meg kellett műteni. Már be is mehetnénk hozzá, de senkit se akar látni.

 - És a kicsi? Vele mi van? Minden rendben vele? ... SEBASIAN VÁLASZOLJ MÁR AZ ISTENÉRT!!! – kiabáltam a telefonba, mikor a német nem akart megszólalni. Hallottam, ahogy a vonal túlsó oldalán Sebastian sóhajtott egy nagyot, majd megköszörülte a torkát. – Seb, ugye nem az van, amire gondolok! Kérlek, mond azt, hogy nem vesztettük el Őt! Mond azt könyörgöm!!!! – suttogtam a telefonba kétségbeesetten.

 - Nem tudtak segíteni a fiatokon … - mondta halkan pár csöndes pillanat után. Egy kisfiú. Egy pici fiúnak lettem volna az apukája, ha nem vagyok egy ökör, és hűséges vagyok. Ahogy lecsuktam a szemeimet egy pillanatra, egyből megjelentek előttem képek. Ahogy együtt játszunk, bohóckodunk, ám amikor felnéztem Mark-ra, minden kép először elhomályosult, majd eltűnt a szemeim elől. Kapásból ki akartam nyomni a telefont, hogy ne haljak semmi mást. Mielőtt bontani tudtam volna a vonalat, elemeltem a fülemtől a készüléket, de még így is hallottam Sebastian utolsó mondatát:  – Sajnálom Kimi!

69. rész

Unottan piszkálgattam az asztalomon lévő irat halomban lévő egyik mappa szélét, miközben arra vártam, hogy Nathan befejezze a neki kiadott munkát. Már nagyjából 2 órája ült egy verseny telemetriai adatai felett, amiből ki kellett írnia, hogy melyik körökben volt esedékes a két kerékcsere. Egy tapasztalt mérnök alapból, 2 másodperc alatt kiszúrja az ilyet, de Nathan sajnos ettől még messze állt, éppen ezért tartottam bent ma őt kicsit hosszabb ideig a gyárban. Christian rám kötötte, hogy márciusra legyen önálló a brit fiú, vagy a nagyszájú Lisa-t kapom majd meg, aki hetekkel ezelőtt elásta magát nálam. Ezt nagyon nem akartam, így minden erőmmel azon voltam, hogy Nathan-nak mindent megtanítsak, és segítsek neki.

 - Em – nyitott be az irodámban a mérnöktanonc. Elcsüggedt fejet vágott, így meg se kellett szólalnia, már láttam is rajta, hogy nem tudta kiolvasni az adatokból a nekünk kellő információkat, hogy meg tudja oldani a feladatot.

 - Tedd le – mutattam az asztalomra egy nagy sóhaj után, majd szétnyitottam egy papírlapot. – A köridők a kulcsfontos szereplők – böktem a lap alján szereplő számokra. – Ez a köre 24 másodperccel lassabb volt, mint az előző. Csak ennyit kellett volna megnézned rajta, és kész. Semmi mást nem kellett volna tenned … És éppen ezért fontos, hogy a telemetriai lap minden egyes négyzetmilliméterét ismerd – mondtam neki türelmesen, majd mosolyogva rá pillantottam. – Látom már nagyon mennél, így nem is zavarlak tovább. Menj. A lány már nagyon várhat rád – mondtam nevetve, majd az adatokat visszaraktam abba a kartonba, ahonnan kivettem őket még órákkal ezelőtt.

 - Látod te is, hogy szar vagyok. Miért tartasz ki még mindig mellettem?

 - Már nem akarsz gumi mérnök lenni? – kérdeztem tőle érzelem mentesen. Nem akartam a csalódottságomnak hangot adni, vagy kicsit is érzékeltetni vele ezt.

 - De. Sokkal jobb ez, mint a motorokkal dolgozni, de … Szarul megy ez nekem. És nem értem, hogy miért nem küldesz el?!

 - Mert tudom, hogy a tudás, ami ehhez kell, megvan benned. Csak elő kell kotorni … Figyelj … Én se gumikért felelős mérnöknek készültem anno. Smedley mellett dolgoztam. Versenymérnök akartam lenni. Aztán mikor átkerültem ide, akkor raktak a gumik osztályára. Akkor kellett megtanulnom mindent Jon-tól. Én is ugyanígy kezdtem, mint te – mondtam neki mosolyogva. – Ne légy elkenődve, hogy most nem megy. Én TUDOM, hogy te jó utódom leszel, és nyugodtan fogom neked átadni a helyemet.

 - Imádlak – mondta nevetve, majd a karjaimba vetette magát. – Ha nem gond, akkor tényleg megyek, mert randim lesz.

 - Jó szórakozást – kiáltottam utána nevetve, majd amint becsukódott az irodám ajtaja, unottan visszazuhantam a székembe. Semmit nem tudtam már magammal kezdeni, mert már délelőtt megcsináltam a mára kapott feladataimat. Adrian se volt jelenleg a gyárunkban, így neki se tudtam segíteni, a fejlesztő osztályon meg nagy volt most a kavarodás. Nem akartam még én s gondot okozni az ott dolgozóknak azzal, hogy lábatlankodnék. Így csak ültem a székemben és bámultam az irodám berendezési tárgyait. Míg mindent alaposan szemügyre vettem, a telefonom szinte megállás nélkül rezgett, és villogott az asztalon lefordítva. Nem akartam kikapcsolni a készüléket, mert akkor Kimi tudta volna, hogy láttam, hogy hívott. Így legalább meg van arra az esélyem, hogy azt hiszi, nincs a közelemben a mobilom, ezért nem válaszolok a hívásaira.

Délután 4 óra felé kopogtattak az ajtómon. Egy ,,szabad” szó után érdeklődve pillantottam az érkezőmre, aki maga volt Sebastian Vettel. Tudatlanul álltam érkezése előtt, hiszen ő ilyenkor nem szokott a gyárban lenni, és Valentin napon szinte mindig elutaznak valahová Hanna-val.

 - Mi járatban? – kérdeztem tőle mosolyogva. A német kicsit beljebb sétált, majd leült az asztalom előtt lévő fotelek egyikébe. – Hanna?

 - A szüleinél. A nagymamája kórházba került, és hazautazott, nekem meg mondta, hogy maradjak itt, Angliában – mondta, majd a rezgő telefonomra pillantott.

 - És ezek mögött ugye nincs az, hogy Kimi küldött ide? – kérdeztem tőle miközben fürkészve a tengerkék szemeibe néztem. Nem válaszolt, csak elbámult mellettem. Megforgattam a szememet, majd az orrnyergemhez szorítottam az ujjaimat, hogy a hirtelen rám csapó fejfájást kicsit enyhítsem.

 - Ezerszer hívott már, és fogalma sincs arról, hogy mit csinálsz. Hogy miért nem veszed fel a telefonodat …

 - Sok munkám van – mondtam mosolyogva, majd felhajtottam a laptop-om tetejét, hogy valami munkához hasonló dolgot végezhessek rajta.

 - 10 perce csak ülsz itt, mint valami kuka … Onnan be lehet látni – mondta, majd az ,,A” és a ,,B” szárnyat összekötő hídszerű folyosó felé mutatott.

 - Nem akarok beszélni vele. Ha hajlandó lesz végre kinyögni, hogy hova is tűnik el folyamatosan, akkor talán beszélek majd vele – mondtam egy vállrántás kíséretében, majd az ajtó felé pillantottam, ahol szinte Lexi berobbant. – Mi történt? – kérdeztem tőle, miután kissé dühös ábrázatát megláttam.

 - Tudom, hogy ki fogsz akadni, de ezt látnod kell – mondta, majd elém rakott 4 újságot. Mindegyik magazin ki volt nyitva azoknál az oldalaknál, amit nekem látnom kellett.

Megállt számomra az idő, és szinte minden, mikor megláttam firkálmányokhoz csatolt képeket. Kimi nevető arca nézett vissza rám. De nem csak az övé. Hanem egy lányé is.

 - Minttu? Ki az a Minttu? – kérdezte értetlenül Sebastian, miután az egyik újságot maga elé vette. Tágra nyílt szemekkel vizslatta a képeket, és a leírtakat. Eddig én is azt gondoltam, hogy bármi, amit ilyenekben Kimi-ről írnak az egy nagy hazugság. „EDDIG!”

 - Kimi egyik barátja. Nem igazán ismerem. Egyszer találkoztam vele. Tavaly szilveszterkor, azt hiszem – mondtam rá se figyelve. Csak az előttem lévő magazin színes képeit bámultam.

 - A net is tele van velük – mondta Lexi, miután a székem karfájára nehezedett. – A képek, amiken farmerdzseki van a csajon, akkor készültek, mikor vizsgálatra kellett volna mennetek … És szinte mikor Kimi eltűnt, mindig lekapták ezzel a csajjal …

 - Egyszer pedig fel is hívtam Kimit – állított be az irodámba az öcsém. – Én hoztam otthonról ezeket – bökött az asztal felé. – Nem akarom Kimi-t hátba támadni, de a nővérem vagy. Az egyetlen. Ő pedig egy haver, és száz másikat találok helyette. És nem hagyhatom, hogy játsszon veled. Szóval … Tudnod kell arról, hogy mikor egyik este nem ment haza, és felhívtad Lexi-t … Én megcsörgettem Kimit. Részeg volt, és hülyeségekről hadovált nekem, az egyetlen értelmes mondata az volt, hogy Helsinkiben van, és te meg Svájcban. Ez a kis picsa is ott lehetett, mert valaki kivette a kezéből a telefont, és Kimi helyett lerakta. És nem férfi hang búcsúzott el tőlem.

 - Megcsalt? – kérdeztem tömören az öcsémtől. Csukott szemekkel, mert nem akartam egyből az arcán látni a választ. Hallani akartam. Hallani akartam az igazságot a két fülemmel.

 - Másnap átjött hozzám. Mondta, hogy az egyik haverjának születésnapja volt, és az ünnepelték meg, neked meg azért nem mondta el, hogy hova ment, mert fasírtban voltatok. Szóval … Ezen a bulin sokat ittak … Sírva vallotta be nekem, hogy megcsalt téged. Kiborult, és ezért nem láttad már őt 5 napja. Espoo-ban van. Paulánál.

 - Ez nem igaz – mondtam nevetve, mire mind a hárman furán rám meredtek. – Tudtam. Éreztem, hogy ez lesz – vihogtam szinte már hisztérikusan. Az egyik pillanatban még nevettem, a másikban pedig zokogtam. Az asztal üveglapjába kapaszkodtam meg, hogy le ne csússzak a földre. – Tudjátok mit? – törölgettem meg nevetve a szemeimet. – Nem érdekel – mondtam szipogva, majd felálltam az asztaltól. – Gondolom szimulátorozni jöttél – fordultam Sebastian felé, aki bólintott egy aprót. – Akkor megyek veled gyakorolni – mondtam neki mosolyogva, majd elindultam a folyosó felé. A hátam mögött mind a hárman lefagyva néztek utánam. Pillantásaik szinte égették a hátamat, de nem érdekelt, hogy mennyire nézhetnek is hülyének engem. Dolgozni akartam, hogy ne gondolkozzak, és nem akartam arra gondolni, hogy legszívesebben mit is csináltam volna Kimi-vel.

68. rész

Sziasztok :)

Bocsánat, hogy a megígértnél egy nappal később hoztam nektek ezt a részt. Már tegnap fel akartam tenni, de későn értem haza az iskolából és egy hosszú fürdő után csak egy kis Chris Hemsworth dózisra volt szükségem, amit a Thor c. film megnézésével be is adagoltam magamnak :D Annyira szétszórt voltam, hogy közben meg elfelejtettem, hogy kedd volt, és nem raktam fel nektek ezt a részt :/ Szóval tényleg bocsi :)

Szeretném megköszönni nektek az előző részhez érkezett pipákat, valamint a kommenteket, amikre azon nyomban válaszolni fogok, ahogy befejeztem a holnapi napra való felkészülésemet :D

És mivel késve hoztam a részt, nem is szaporítom tovább a szót :D

Jó olvasást Nektek,

Em. 

 - Szia Mark – köszöntem idegesen a vonal túlsó végén lévő trénernek, miután az felvette a telefonját. – Bocsáss meg, hogy zavarlak, de … nincs nálatok Kimi?

 - Szia – köszönt kicsit meglepetten. – Nem, nincsen itt. 3 napja nem is láttam, és nem is beszéltünk telefonon se. Azt mondta nekem, hogy majd ma este Jerez-ben találkozunk. De hova kéne mennetek, hogy ennyire ideges a hangod? – kérdezte nyugtalanul.

 - Most kéne mennünk az első közös vizsgálatunkra, de sehol se találom, a mobilját pedig nem veszi fel. És ezt már ötödjére játssza el a héten… Mindegy. Lehet, hogy ma kellett bemennie Zürich-be tárgyalni a Makia-val …

 - Velük jövő héten kell majd találkoznia – mondta. – Nem lehet, hogy megint Vilander-rel találkozott? Az utóbbi időben többet lógtak együtt, és beszéltek valami találkozóról.

 - De miért nem veszi fel a telefonját? – kérdeztem értetlenül, miközben pocakomra simítottam tenyeremet, ami már ruha nélkül kezdett látható lenni.

 - Lehet beültek valahova, és kint hagyta a kocsiban a mobilját.

 - Erre nem is gondoltam – csaptam a homlokomra. – Ó, Mark, bocs, hogy a hülyeségeimmel zargattalak – mondtam nevetve a trénernek.

 - Biztos nemsokára otthon is lesz már – bíztatott kedvesen. – A kicsiről kaphatunk majd egy képet? – kérdezte nevetve.

 - Persze, csak jussak el először az orvoshoz. Na, nem is zavarlak tovább. További szép napot – köszöntem el mosolyogva, majd miután Mark is megtette ezt, bontottam a vonalat. Letettem a dohányzóasztalra a telefonomat, aztán hátra dőltem a kanapén. A falon lévő órára pillantottam, ami már déli 1 órát mutatott. Mivel a dokihoz 2-re kellett oda érnünk, adtam még Kimi-nek fél órát, hogy hazaéjen. Miközben folyamatosan az órát lesetem, a lábaim egyfolytában jártak, mint Christian-nak, mikor egy-egy futam utolsó köreiben vagyunk. Ahogy teltek a percek, egyre idegesebb és dühösebb lettem. 10 perc alatt legalább 50-szer próbáltam elérni Kimit. Miután a félkor elindított hívásomra se reagált, összeszedtem a cuccomat, majd nélküle beültem a kocsimba, és a doki rendelőjéig hajtottam.

***

Idegesen ültem a home-unk ebédlőjében lévő egyik asztalnál, miközben a paddock-ot lestem. Már Jerezben voltam, az első téli tesztünkön. A vizsgálat után egyből ide utaztam, Kimi nélkül, ugyanis ő még mindig nem került elő. Egyetlen egy SMS-sel reagált a tömérdek sikertelen hívásomra, és üzeneteimre. ,,Mindjárt otthon leszek”. Ennyit írt nekem, mikor már én magam a sevillai reptéren voltam. Iszonyatosan felidegesített, hogy ilyen könnyen megfeledkezett rólunk! Ez a rövid SMS pedig csak tetézte mindezt. Legszívesebben felpofoztam volna Kimit és addig ordítottam volna, míg maradandó halláskárosodása lett volna. Nagyot csalódtam benne, és szándékomban volt mindezt vele is közölni.

Amint megláttam a szálloda halljában, először csak levegőnek néztem. Nem akartam lejáratni magunkat egy csomó ember előtt, de amint a szobánkban voltunk, kieresztettem a hangomat.

 - Lenyugodnál végre? – kérdezte normál hangon, fapofával Kimi, mikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam a szövegelésem közben. Úgy tett, mint aki meg se hallotta a 20 perces lebaszásomat. – Nem kéne idegeskedned. Ártasz vele a babánknak – mondta, majd a pocakomra akarta simítani a kezét, de elcsaptam a közelemből a felém érkező karját.

 - A babánknak? Annak akit te ma leszartál????

 - Mi van? Miről beszélsz? Ordítasz velem, de azt se tudom, hogy mire fel. Nekem lenne okom a tajtékzásra, mert nem én tűntem el csak úgy, egy szó nélkül. Nem én jöttem ebbe a cseszett városba úgy, hogy arról nem szóltam a másiknak! – mondta idegesen.

 - Nem hittem volna, hogy elfelejted – mondtam csalódottan, majd el akartam indulni a folyosó felé, de Kimi elkapta a karomat, és magával szembe rántott.

 - Most is mi a halál faszáról beszélsz nekem? Végre kinyögnéd, hogy mi a franc bajod van? Vagy csak megint rád jött az öt perc? – kérdezte ordítva. Egy pofonnal válaszoltam minden feltett kérdésére, majd faképnél hagytam. Sírva vágtam át a szálloda folyosóin, és a hallján. A taxi-ba zokogva ültem be, és csak nagy nehézségek árán tudtam elmagyarázni a sofőrnek, hogy hova is akarok menni. Újra megcéloztam a pályát. Távol akartam lenni Kimi-től, és jól tudtam, hogy ő neki ma semmi keresnivalója nem lesz az aszfaltcsík mellett.

 - Idegesnek látszol – ült le az egyik mellettem lévő, szabad székre Lexi, miután kiszolgálta az egyik vendégünket, akit Dietrich a tesztre hívott meg. Csak egy vállrántással válaszoltam barátnőm mondatára, majd belekortyoltam a kávéba, ami szinte már teljesen kihűlt. – Mit csinált már Kimi? – kérdezte kedvesen.

 - Elfelejtette az első vizsgálatot, amire közösen kellett volna elmennünk. És ráadásul el is tűnt órákra. Nem vette fel a telefonját, és olyan bunkó stílusban beszél velem, hogy legszívesebben minden egyes szava után szájba vágnám. Úgy viselkedett velem a szállodában, mint valami paraszt! És azt se tudta, hogy miért vagyok rá kiakadva!

 - Akkor jogosan vagy rá kibukva – mondta megértően. – Akarod, hogy beszéljek vele?

 - Nem. Ha magától nem jön rá arra, hogy mekkora egy barom, akkor így járt …

A napom további részét Nathan mellett töltöttem, bár szinte végig csak az ebédlőnkben ültünk. Mivel a betanulást a gyakorlattal lehet a legjobban felgyorsítani, ezért elmagyaráztam neki, hogy a 3 napos teszt alatt mit is kell majd neki csinálnia. A mérnökállás felépítésében is segédkeztünk Jon-éknak, hogy ezt is megtanulja az ifjú brit.

 - Kösz Dom, hogy átjöhettem hozzád – mosolyogtam hálásan a szerelőre, miután az utazótáskámat lerakta az ágya melletti szabad fekvőhelyre, amelyet az este folyamán én magam fogok elfoglalni. Nem akartam Kimi-vel egy szobában maradni, így megkérdeztem Centauro-t, hogy az ő szobájában meg van-e még az a szabad ágy, amit Horner ki akart vetetni még a gyárban. Szerencsére mindez kiment Christian fejéből, így nem kellett még egy szobát kivennem pluszban.

 - Semmiség – mondta kedvesen. – Kimi ennyire elcseszett valamit, hogy átcuccoltál hozzám? – kérdezte kíváncsian, miután leült az ágyára, és onnan figyelte, ahogy kipakoltam a bőröndömet.

 - Eléggé – mondtam a szemeimet forgatva, majd az első kezembe vett farmert visszatettem a bőröndömben, mikor kopogtak az ajtón. – Hagyd, majd én – ültettem vissza Domenicet az ágyára, mikor elsétáltam mellette. Amint kinyitottam az ajtót, vissza is akartam zárni, de nem tudtam, mert Kimi a lábát az ajtó, és a félfa közé tette. – Húzzál innen! – mutattam a folyosó felé, de nem reagált semmit rá. – Süket vagy?

 - Nem. Csak beszélni akarok veled – mondta, majd beljebb sétált a szobában. – Hello – köszönt oda Domenic-nek, aki egyből ki is sétált a neki lefoglalt szobából, így ketten maradtunk Kimi-vel. – Egy barom voltam – fordult felém. – Teljesen kiment a fejemből a vizsgálat. Nincs mentségem, tudom.  De kérlek, ne haragudj rám! – fogta kezei közé a jobb tenyeremet, amire egy puszit is kaptam.

 - Hol voltál, Kimi? Hm? Hová tűntél? – kérdeztem tőle csendesen, de nem válaszolt. – Ugye nem akarod, hogy jobban bepipuljak? – emeltem meg egy pillanat alatt a hangomat. – Hol a kurva életben voltál??? – ordítottam a képébe, miután kitéptem a kezemet a tenyereinek szorításából. – Toni-val találkoztál? Vagy az IceOne egyik vezetőjével? Egy pilótátokkal? Vagy a szeretőddel? Kurvát tartasz?

 - Ne legyél már hülye! – csattant fel hangosan.

 - Akkor hol voltál? Hova tűnsz el folyamatosan?