70. rész

Szervusztok :)
Keddi napokhoz híven, ma is itt van egy újabb rész csak Nektek :D
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat, és a sok kommentet is, amikre válaszolni is fogok, amint időm engedi. :) És átléptük a 48.000-es látogatói számot :D WÁÓ :D
De be is fogom. A visszajelzéseitekből leesett, hogy ezt a részt igazán vártátok már, szóval:
Jó olvasást Nektek :D
Puszi,
Em.

*Kimi szemszöge*

Lassan, kicsit félve léptem be a svájci házunk ajtaján. Halkan levettem a latyakos, sáros cipőmet, majd miután a kabátomat a fogasra akasztottam, letettem a lenti fürdőbe a koszos csukámat, nehogy véletlenül a parkettát koszoljam vele össze, vagy valamelyik szőnyeget. Bekukkantottam a konyhába, mikor elsétáltam a boltív alatt, de mivel nem találtam ott senkit, az étkező felé vettem az irányt, majd a nappaliba is benéztem. Miután az emeleten se volt senki, a hálóba sétáltam. Az utazótáskámat az ágyra dobtam, majd kihalásztam az egyik zsebből a telefonomat, amit voltam olyan ügyes, és összetörtem. Éppen ezért gajra vágott készülékemből kivettem a SIM kártyát, majd átraktam a régibe, amit az éjjeliszekrény fiókjába tettem, mikor pakolgattuk a cuccainkat. Amint bekapcsoltam egyből meg is bántam. Legalább 50 nem fogadott hívásom és SMS-em volt Sebastiantól. Nem volt kedvem most hallgatni a papolását, így inkább ledobtam a telefonomat az ágyra, majd ledőltem a párnák közé. Az elmúlt napok iszonyatosan megviseltek, és szükségem volt egy kis pihenésre, mielőtt újra találkoztam volna Em-mel. Az egyik párnáját magamhoz öleltem, majd mélyeket szippantottam miután arcomat a puha anyagba nyomtam. Nagyon hiányzott már nekem a testének melege, és a nyugtató hatású, jellegzetes illata. Nem akartam azokban a pillanatokban semmi mást, csak elfeledkezni arról, hogy mit is tettem, miközben az általam szeretett nőt akartam ölelni.

***

 - TE IDIÓTA, HÜLYE BALFASZ!!! – ordított a készülékébe Sebastian, amint felvettem a csörgő telefonomat, amitől nem tudtam már pihenni. Ilyen, és ehhez hasonló „kedves” megnevezéseket aggatott rám, miközben azon volt, hogy a dobhártyámat kiszakítsa. Az ágytakaróra szorítottam a mobilom, hogy az ordítását ne halljam olyan erősen. Amint abbahagyta a féktelen kiabálást, visszaemeltem a fülemhez a készüléket.

 - Mi a francért ordítasz? – kérdeztem nyugodt hangnemben a Kölyöktől, aki szinte fújtatott a vonal túlsó végén. Tompán hallottam, ahogy nem egy ember csitítgatta a németet, aki eléggé ideges volt rám. De nem tudtam egyenlőre, hogy miért?!

 - Akkora egy utolsó szemétláda vagy – sziszegte a telefonba.

 - Sebastian, neked mégis mi a franc bajod van velem? – kérdeztem kicsit már én is pipán a némettől, mivel eléggé idegesítő volt, hogy szidott, mint a szart, de nem mondta meg, hogy miért is érdemelem meg azokat a szavakat, amiket rám aggatott.

 - Megcsaltad Em-et – kezdte viszonylag nyugodtan. Amint a két szó elhagyta a torkát, a vér is meghűlt bennem. Szóval már Ő is tud róla … - Teljesen kikészítetted, mert egy hülye fasz voltál – mondta újra sziszegve. – És lehet elvesztitek a kicsit – tette hozzá kicsit halkabban. Először fel se fogtam, hogy mik hagyták el a száját, csak akkor tudatosult bennem a mondandója, mikor vissza akartam neki szólni. – A St.Mary’s kórházban vagyunk, de ide ne merj jönni, mert esküszöm, hogy én magam foglak téged megverni. Egy szánalmas alak vagy Kimi – vetette oda még nekem, majd lerakta a telefont. Lefagyva álltam az ablak előtt. A mobilom kicsúszott a kezemből, majd hangos csattanás kíséretében a földön több darabra tört. Amint magamhoz tértem a zajtól, levegőt kapkodva futottam le a földszintre, ahol egyből a vezetékes telefonért nyúltam. Fel akartam hívni Mark-ot, és megkérni, hogy azonnal jöjjön át hozzánk, de nem tudtam elérni. Többször is próbálkoztam, de folyton csak a hangpostája válaszolt a hívásaimra. Amint letettem a telefont egy hatalmas ordítással próbáltam könnyíteni magamon, ám semmit se segített. Egy megfogalmazhatatlan és szar érzés áradt szét a testemben, amitől legszívesebben lekapartam volna a bőrömet. Mocskosnak éreztem magam, és iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört. Tudtam, hogy az élet még vissza fogja nekem azt adni, hogy megcsaltam a barátnőmet, de nem hittem volna, hogy ilyen kemény leckét fogok majd kapni. Legszívesebben abban a percben visszaforgattam volna az idő kerekét, de erre nem volt lehetőségem.

Lassan ereszkedtem le a nappaliban lévő kanapéra, míg folyamatosan azon agyaltam, hogy mit érezhetett akkor Em, mikor megtudta, hogy mekkora egy féreg voltam. Olyan mérhetetlenül rossznak gondoltam, mint emilyen éppen engem mardosott belülről. Tényleg olyan érzésem volt, mintha megfulladnék. Mindenem remegett és egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Képkockák peregtek le a szemeim előtt. Szinte magam előtt láttam, ahogy a Szerelmemet vizsgálgatják, és az orvosok minden tudásukkal azon vannak, hogy megmentsenek egy kisbabát. A mi kisbabánkat. Akit mi már nagyon izgatottan vártunk. Akivel kapcsolatban már milliónyi terv volt a fejemben. Közös gokartozasok, családi ünnepek, gyerekkacajok és boldog percek voltak azoknak az orvosoknak a kezében, akik éppen a gyerekünk életéért harcoltak.

 - KIMI!!! – ütötte meg hirtelen a fülemet Mark ordítása. Egyből a bejárati ajtó felé pillantottam. Amint a szemébe néztem, tudtam, hogy már értesült a dolgokról. Nem akartam a sajnálkozását nézni, így inkább visszafordultam az előttem lévő asztal felé. – A Red Bull tanácsadója felhívta Boullier-t 4 órája. Azt mondták neki, hogy Emeliija-t kórházba kellett szállítani. Csak ennyit mondtak Eric-nek, aki nem tudott téged elérni, így felhívtak engem. Azután láttam, hogy te is vagy százszor kerestél engem – mondta, majd leült mellém a kanapéra. A hátamra rakta a kezét, majd megveregette a vállam. – Nem lesz semmi baj – próbált nyugtatgatni, miután két kezem mögé rejtettem arcomat, hogy a könnycseppeket, amik kibuggyantak a szememből, Mark ne lássa. De sajnos nem csak pityergésről volt szó. Zokogtam. Apa halála óta először. – Kimi!!! – szólt rám erényesen Mark, miután elkapta a kezemet a csuklómnál fogva. Szabályosan már a hajamat téptem, miközben előre-hátra mozogtam a kanapén, mint valami begolyózott.

 - Mark, belehalok abba, ha a kicsit elvesztjük! – néztem kétségbe esetten a tréneremre, majd hagytam, hogy megöleljen. Soha, semmilyen körülmények között ezt nem engedtem volna neki, de jelen esetben nagyon nagy szükségem volt egy támaszra. És Mark-ra most is számíthattam, mint eddig szinte mindig. – Egy utolsó szemét aljadék vagyok.

 - Most egyet értek veled ezügyben – mondta a fejét csóválva. – Kimi, mondtam neked, hogy az a csaj rád akar mászni! De nem hittél nekem. Rohadt átlátszó volt. Még hogy nagy bajban van … Más is tudott volna neki segíteni. Biztos van millió barátja annak a kis ribancnak. Annak, aki miatt elhanyagoltad a barátnődet, aki ráadásul állapotos. Az ő kamu gondját előrébb helyezted magadban, mint a családodat.

 - Segítenem kellett neki.

 - Értem én, de akkor se kellett volna szarnod a barátnődre! – csattant fel idegesen. – Előre megmondtam, hogy ez lesz a vége! És mit mondtál akkor nekem? Hogy csak a vészmadarat játszom …  Már mikor azok a képek megjelentek rólad, akkor kellett volna magyarázatot adnod Em-nek. Tőled kellett volna megtudnia. Nem pedig mástól. És miért kellett titkolóznod előtte?

 - Minttu megkért, hogy ne mondjak el semmit se Neki. És én csak a szavamat tartottam.

 - Ez a hülye csaj tehet erről az egészről. Remélem ezt azért vágod! És el ne kezd nekem most őt védeni, mert komolyan mondom, hogy felpofozlak! – mutatott rám idegesen. – De azért a saját marhaságodnak is köszönheted ezt az egészet. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogsz elszámolni a lelkiismereteddel akkor, ha … - harapta el hirtelen a mondatát.

 - Ha? – motyogtam halkan. – Mond ki. Ne kímélj!

 - Ha elvesztitek a kicsit – mondta száraz hangon, majd felállt a kanapéról és a konyhába sétált. A szavai a lelkembe maródtak. Rossz volt újra szembesülni azzal, hogy tényleg elveszthetjük a kisbabánkat.

 - Mark, oda kell mennünk! – siettem utána. – Én … Én nem tudok itthon ülni, mikor azt se tudom, hogy a barátnőmmel és a gyerekemmel mi van.

 - Nem Kimi, nem megyünk oda! Vettel felhívott, mikor elindultam hozzád. Mondta, hogy majd felhív, ha a műtéttel végeztek, és beszámol neked a fejleményekről. Valamint megkért, hogy semmi esetre se engedjem meg neked, hogy oda menj, mert Em öccse, és Huovinen meg akarnak téged ölni téged. És nem hagyhatom, hogy bajod essen.

 - Pedig megérdemelném azokat a pofonokat, amiket adnának nekem.

 - Ezt én is jól tudom, de engem meg Boullier megölne, ha mindezt hagynám is.

 - Kapja be – morogtam. - … És mi … Hogy … Hogyan történt minden?

 - Sebastian azt mondta nekem, hogy a szimulátorban tesztelt Em-mel, miután láttak az újságot. Az elején Em szinte meg se szólalt, majd elkezdett hirtelen zokogni. Vettel épp, hogy kiszállt a kocsiból, de Ő már a berendezési tárgyakat vágta falhoz. Mikor pedig ki akart rohanni a teremből, az egyik kábelben megbotlott, ami a gépeket és a szimulátort összeköti, és elesett. A hasát pedig beütötte.

 - Édes jó Istenem – nyögtem fel hangosan. – Lehet megöltem a saját gyerekemet – motyogtam magam elé, miután újra a két kezem közé rejtettem az arcomat, és a könnyeimet. – Meg akarok halni – suttogtam halkan, de nem annyira, hogy Mark ezt meg ne hallja.

 - Ne beszélj baromságokat, mert komolyan szájba leszel vágva! – csattant fel hangosan, majd a zsebében lévő, csörgő telefonjáért nyúlt. – Vettel az – mondta, majd fogadta a hívást. – Igen? … Mik a fejlemények? … Értem. Adom Kimit – mondta rezzenéstelen arccal, majd felém nyújtotta a készüléket.

 - Mondjad – szóltam bele erőtlenül és félve a telefonba. Egyszerűen rettegtem attól, hogy mit is fogok majd hallani a némettől. Legszívesebben a világból is kiszaladtam volna, csak azért, hogy ne kelljen Vettel-lel beszélnem.

 - Hello – köszönt hűvösen. – Először is … A barátom vagy, de jelenleg nálad nagyobb köcsögöt nem tudnék mondani. Ez mind a te hibád! Te tűntél el folyamatosan Kimi! Te nem mondtad meg a Párodnak, hogy hol is vagy, és miért nem mész haza hozzá! A várandós barátnődet hagytad folyton magára! Kimi, miért jártál folyton össze azzal a csajjal?

 - Nem rád tartozik – mondtam tömören. – Inkább azt mond, hogy mi van Em-mel!

 - 10 perce ébredt fel. Meg kellett műteni. Már be is mehetnénk hozzá, de senkit se akar látni.

 - És a kicsi? Vele mi van? Minden rendben vele? ... SEBASIAN VÁLASZOLJ MÁR AZ ISTENÉRT!!! – kiabáltam a telefonba, mikor a német nem akart megszólalni. Hallottam, ahogy a vonal túlsó oldalán Sebastian sóhajtott egy nagyot, majd megköszörülte a torkát. – Seb, ugye nem az van, amire gondolok! Kérlek, mond azt, hogy nem vesztettük el Őt! Mond azt könyörgöm!!!! – suttogtam a telefonba kétségbeesetten.

 - Nem tudtak segíteni a fiatokon … - mondta halkan pár csöndes pillanat után. Egy kisfiú. Egy pici fiúnak lettem volna az apukája, ha nem vagyok egy ökör, és hűséges vagyok. Ahogy lecsuktam a szemeimet egy pillanatra, egyből megjelentek előttem képek. Ahogy együtt játszunk, bohóckodunk, ám amikor felnéztem Mark-ra, minden kép először elhomályosult, majd eltűnt a szemeim elől. Kapásból ki akartam nyomni a telefont, hogy ne haljak semmi mást. Mielőtt bontani tudtam volna a vonalat, elemeltem a fülemtől a készüléket, de még így is hallottam Sebastian utolsó mondatát:  – Sajnálom Kimi!

69. rész

Unottan piszkálgattam az asztalomon lévő irat halomban lévő egyik mappa szélét, miközben arra vártam, hogy Nathan befejezze a neki kiadott munkát. Már nagyjából 2 órája ült egy verseny telemetriai adatai felett, amiből ki kellett írnia, hogy melyik körökben volt esedékes a két kerékcsere. Egy tapasztalt mérnök alapból, 2 másodperc alatt kiszúrja az ilyet, de Nathan sajnos ettől még messze állt, éppen ezért tartottam bent ma őt kicsit hosszabb ideig a gyárban. Christian rám kötötte, hogy márciusra legyen önálló a brit fiú, vagy a nagyszájú Lisa-t kapom majd meg, aki hetekkel ezelőtt elásta magát nálam. Ezt nagyon nem akartam, így minden erőmmel azon voltam, hogy Nathan-nak mindent megtanítsak, és segítsek neki.

 - Em – nyitott be az irodámban a mérnöktanonc. Elcsüggedt fejet vágott, így meg se kellett szólalnia, már láttam is rajta, hogy nem tudta kiolvasni az adatokból a nekünk kellő információkat, hogy meg tudja oldani a feladatot.

 - Tedd le – mutattam az asztalomra egy nagy sóhaj után, majd szétnyitottam egy papírlapot. – A köridők a kulcsfontos szereplők – böktem a lap alján szereplő számokra. – Ez a köre 24 másodperccel lassabb volt, mint az előző. Csak ennyit kellett volna megnézned rajta, és kész. Semmi mást nem kellett volna tenned … És éppen ezért fontos, hogy a telemetriai lap minden egyes négyzetmilliméterét ismerd – mondtam neki türelmesen, majd mosolyogva rá pillantottam. – Látom már nagyon mennél, így nem is zavarlak tovább. Menj. A lány már nagyon várhat rád – mondtam nevetve, majd az adatokat visszaraktam abba a kartonba, ahonnan kivettem őket még órákkal ezelőtt.

 - Látod te is, hogy szar vagyok. Miért tartasz ki még mindig mellettem?

 - Már nem akarsz gumi mérnök lenni? – kérdeztem tőle érzelem mentesen. Nem akartam a csalódottságomnak hangot adni, vagy kicsit is érzékeltetni vele ezt.

 - De. Sokkal jobb ez, mint a motorokkal dolgozni, de … Szarul megy ez nekem. És nem értem, hogy miért nem küldesz el?!

 - Mert tudom, hogy a tudás, ami ehhez kell, megvan benned. Csak elő kell kotorni … Figyelj … Én se gumikért felelős mérnöknek készültem anno. Smedley mellett dolgoztam. Versenymérnök akartam lenni. Aztán mikor átkerültem ide, akkor raktak a gumik osztályára. Akkor kellett megtanulnom mindent Jon-tól. Én is ugyanígy kezdtem, mint te – mondtam neki mosolyogva. – Ne légy elkenődve, hogy most nem megy. Én TUDOM, hogy te jó utódom leszel, és nyugodtan fogom neked átadni a helyemet.

 - Imádlak – mondta nevetve, majd a karjaimba vetette magát. – Ha nem gond, akkor tényleg megyek, mert randim lesz.

 - Jó szórakozást – kiáltottam utána nevetve, majd amint becsukódott az irodám ajtaja, unottan visszazuhantam a székembe. Semmit nem tudtam már magammal kezdeni, mert már délelőtt megcsináltam a mára kapott feladataimat. Adrian se volt jelenleg a gyárunkban, így neki se tudtam segíteni, a fejlesztő osztályon meg nagy volt most a kavarodás. Nem akartam még én s gondot okozni az ott dolgozóknak azzal, hogy lábatlankodnék. Így csak ültem a székemben és bámultam az irodám berendezési tárgyait. Míg mindent alaposan szemügyre vettem, a telefonom szinte megállás nélkül rezgett, és villogott az asztalon lefordítva. Nem akartam kikapcsolni a készüléket, mert akkor Kimi tudta volna, hogy láttam, hogy hívott. Így legalább meg van arra az esélyem, hogy azt hiszi, nincs a közelemben a mobilom, ezért nem válaszolok a hívásaira.

Délután 4 óra felé kopogtattak az ajtómon. Egy ,,szabad” szó után érdeklődve pillantottam az érkezőmre, aki maga volt Sebastian Vettel. Tudatlanul álltam érkezése előtt, hiszen ő ilyenkor nem szokott a gyárban lenni, és Valentin napon szinte mindig elutaznak valahová Hanna-val.

 - Mi járatban? – kérdeztem tőle mosolyogva. A német kicsit beljebb sétált, majd leült az asztalom előtt lévő fotelek egyikébe. – Hanna?

 - A szüleinél. A nagymamája kórházba került, és hazautazott, nekem meg mondta, hogy maradjak itt, Angliában – mondta, majd a rezgő telefonomra pillantott.

 - És ezek mögött ugye nincs az, hogy Kimi küldött ide? – kérdeztem tőle miközben fürkészve a tengerkék szemeibe néztem. Nem válaszolt, csak elbámult mellettem. Megforgattam a szememet, majd az orrnyergemhez szorítottam az ujjaimat, hogy a hirtelen rám csapó fejfájást kicsit enyhítsem.

 - Ezerszer hívott már, és fogalma sincs arról, hogy mit csinálsz. Hogy miért nem veszed fel a telefonodat …

 - Sok munkám van – mondtam mosolyogva, majd felhajtottam a laptop-om tetejét, hogy valami munkához hasonló dolgot végezhessek rajta.

 - 10 perce csak ülsz itt, mint valami kuka … Onnan be lehet látni – mondta, majd az ,,A” és a ,,B” szárnyat összekötő hídszerű folyosó felé mutatott.

 - Nem akarok beszélni vele. Ha hajlandó lesz végre kinyögni, hogy hova is tűnik el folyamatosan, akkor talán beszélek majd vele – mondtam egy vállrántás kíséretében, majd az ajtó felé pillantottam, ahol szinte Lexi berobbant. – Mi történt? – kérdeztem tőle, miután kissé dühös ábrázatát megláttam.

 - Tudom, hogy ki fogsz akadni, de ezt látnod kell – mondta, majd elém rakott 4 újságot. Mindegyik magazin ki volt nyitva azoknál az oldalaknál, amit nekem látnom kellett.

Megállt számomra az idő, és szinte minden, mikor megláttam firkálmányokhoz csatolt képeket. Kimi nevető arca nézett vissza rám. De nem csak az övé. Hanem egy lányé is.

 - Minttu? Ki az a Minttu? – kérdezte értetlenül Sebastian, miután az egyik újságot maga elé vette. Tágra nyílt szemekkel vizslatta a képeket, és a leírtakat. Eddig én is azt gondoltam, hogy bármi, amit ilyenekben Kimi-ről írnak az egy nagy hazugság. „EDDIG!”

 - Kimi egyik barátja. Nem igazán ismerem. Egyszer találkoztam vele. Tavaly szilveszterkor, azt hiszem – mondtam rá se figyelve. Csak az előttem lévő magazin színes képeit bámultam.

 - A net is tele van velük – mondta Lexi, miután a székem karfájára nehezedett. – A képek, amiken farmerdzseki van a csajon, akkor készültek, mikor vizsgálatra kellett volna mennetek … És szinte mikor Kimi eltűnt, mindig lekapták ezzel a csajjal …

 - Egyszer pedig fel is hívtam Kimit – állított be az irodámba az öcsém. – Én hoztam otthonról ezeket – bökött az asztal felé. – Nem akarom Kimi-t hátba támadni, de a nővérem vagy. Az egyetlen. Ő pedig egy haver, és száz másikat találok helyette. És nem hagyhatom, hogy játsszon veled. Szóval … Tudnod kell arról, hogy mikor egyik este nem ment haza, és felhívtad Lexi-t … Én megcsörgettem Kimit. Részeg volt, és hülyeségekről hadovált nekem, az egyetlen értelmes mondata az volt, hogy Helsinkiben van, és te meg Svájcban. Ez a kis picsa is ott lehetett, mert valaki kivette a kezéből a telefont, és Kimi helyett lerakta. És nem férfi hang búcsúzott el tőlem.

 - Megcsalt? – kérdeztem tömören az öcsémtől. Csukott szemekkel, mert nem akartam egyből az arcán látni a választ. Hallani akartam. Hallani akartam az igazságot a két fülemmel.

 - Másnap átjött hozzám. Mondta, hogy az egyik haverjának születésnapja volt, és az ünnepelték meg, neked meg azért nem mondta el, hogy hova ment, mert fasírtban voltatok. Szóval … Ezen a bulin sokat ittak … Sírva vallotta be nekem, hogy megcsalt téged. Kiborult, és ezért nem láttad már őt 5 napja. Espoo-ban van. Paulánál.

 - Ez nem igaz – mondtam nevetve, mire mind a hárman furán rám meredtek. – Tudtam. Éreztem, hogy ez lesz – vihogtam szinte már hisztérikusan. Az egyik pillanatban még nevettem, a másikban pedig zokogtam. Az asztal üveglapjába kapaszkodtam meg, hogy le ne csússzak a földre. – Tudjátok mit? – törölgettem meg nevetve a szemeimet. – Nem érdekel – mondtam szipogva, majd felálltam az asztaltól. – Gondolom szimulátorozni jöttél – fordultam Sebastian felé, aki bólintott egy aprót. – Akkor megyek veled gyakorolni – mondtam neki mosolyogva, majd elindultam a folyosó felé. A hátam mögött mind a hárman lefagyva néztek utánam. Pillantásaik szinte égették a hátamat, de nem érdekelt, hogy mennyire nézhetnek is hülyének engem. Dolgozni akartam, hogy ne gondolkozzak, és nem akartam arra gondolni, hogy legszívesebben mit is csináltam volna Kimi-vel.

68. rész

Sziasztok :)

Bocsánat, hogy a megígértnél egy nappal később hoztam nektek ezt a részt. Már tegnap fel akartam tenni, de későn értem haza az iskolából és egy hosszú fürdő után csak egy kis Chris Hemsworth dózisra volt szükségem, amit a Thor c. film megnézésével be is adagoltam magamnak :D Annyira szétszórt voltam, hogy közben meg elfelejtettem, hogy kedd volt, és nem raktam fel nektek ezt a részt :/ Szóval tényleg bocsi :)

Szeretném megköszönni nektek az előző részhez érkezett pipákat, valamint a kommenteket, amikre azon nyomban válaszolni fogok, ahogy befejeztem a holnapi napra való felkészülésemet :D

És mivel késve hoztam a részt, nem is szaporítom tovább a szót :D

Jó olvasást Nektek,

Em. 

 - Szia Mark – köszöntem idegesen a vonal túlsó végén lévő trénernek, miután az felvette a telefonját. – Bocsáss meg, hogy zavarlak, de … nincs nálatok Kimi?

 - Szia – köszönt kicsit meglepetten. – Nem, nincsen itt. 3 napja nem is láttam, és nem is beszéltünk telefonon se. Azt mondta nekem, hogy majd ma este Jerez-ben találkozunk. De hova kéne mennetek, hogy ennyire ideges a hangod? – kérdezte nyugtalanul.

 - Most kéne mennünk az első közös vizsgálatunkra, de sehol se találom, a mobilját pedig nem veszi fel. És ezt már ötödjére játssza el a héten… Mindegy. Lehet, hogy ma kellett bemennie Zürich-be tárgyalni a Makia-val …

 - Velük jövő héten kell majd találkoznia – mondta. – Nem lehet, hogy megint Vilander-rel találkozott? Az utóbbi időben többet lógtak együtt, és beszéltek valami találkozóról.

 - De miért nem veszi fel a telefonját? – kérdeztem értetlenül, miközben pocakomra simítottam tenyeremet, ami már ruha nélkül kezdett látható lenni.

 - Lehet beültek valahova, és kint hagyta a kocsiban a mobilját.

 - Erre nem is gondoltam – csaptam a homlokomra. – Ó, Mark, bocs, hogy a hülyeségeimmel zargattalak – mondtam nevetve a trénernek.

 - Biztos nemsokára otthon is lesz már – bíztatott kedvesen. – A kicsiről kaphatunk majd egy képet? – kérdezte nevetve.

 - Persze, csak jussak el először az orvoshoz. Na, nem is zavarlak tovább. További szép napot – köszöntem el mosolyogva, majd miután Mark is megtette ezt, bontottam a vonalat. Letettem a dohányzóasztalra a telefonomat, aztán hátra dőltem a kanapén. A falon lévő órára pillantottam, ami már déli 1 órát mutatott. Mivel a dokihoz 2-re kellett oda érnünk, adtam még Kimi-nek fél órát, hogy hazaéjen. Miközben folyamatosan az órát lesetem, a lábaim egyfolytában jártak, mint Christian-nak, mikor egy-egy futam utolsó köreiben vagyunk. Ahogy teltek a percek, egyre idegesebb és dühösebb lettem. 10 perc alatt legalább 50-szer próbáltam elérni Kimit. Miután a félkor elindított hívásomra se reagált, összeszedtem a cuccomat, majd nélküle beültem a kocsimba, és a doki rendelőjéig hajtottam.

***

Idegesen ültem a home-unk ebédlőjében lévő egyik asztalnál, miközben a paddock-ot lestem. Már Jerezben voltam, az első téli tesztünkön. A vizsgálat után egyből ide utaztam, Kimi nélkül, ugyanis ő még mindig nem került elő. Egyetlen egy SMS-sel reagált a tömérdek sikertelen hívásomra, és üzeneteimre. ,,Mindjárt otthon leszek”. Ennyit írt nekem, mikor már én magam a sevillai reptéren voltam. Iszonyatosan felidegesített, hogy ilyen könnyen megfeledkezett rólunk! Ez a rövid SMS pedig csak tetézte mindezt. Legszívesebben felpofoztam volna Kimit és addig ordítottam volna, míg maradandó halláskárosodása lett volna. Nagyot csalódtam benne, és szándékomban volt mindezt vele is közölni.

Amint megláttam a szálloda halljában, először csak levegőnek néztem. Nem akartam lejáratni magunkat egy csomó ember előtt, de amint a szobánkban voltunk, kieresztettem a hangomat.

 - Lenyugodnál végre? – kérdezte normál hangon, fapofával Kimi, mikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam a szövegelésem közben. Úgy tett, mint aki meg se hallotta a 20 perces lebaszásomat. – Nem kéne idegeskedned. Ártasz vele a babánknak – mondta, majd a pocakomra akarta simítani a kezét, de elcsaptam a közelemből a felém érkező karját.

 - A babánknak? Annak akit te ma leszartál????

 - Mi van? Miről beszélsz? Ordítasz velem, de azt se tudom, hogy mire fel. Nekem lenne okom a tajtékzásra, mert nem én tűntem el csak úgy, egy szó nélkül. Nem én jöttem ebbe a cseszett városba úgy, hogy arról nem szóltam a másiknak! – mondta idegesen.

 - Nem hittem volna, hogy elfelejted – mondtam csalódottan, majd el akartam indulni a folyosó felé, de Kimi elkapta a karomat, és magával szembe rántott.

 - Most is mi a halál faszáról beszélsz nekem? Végre kinyögnéd, hogy mi a franc bajod van? Vagy csak megint rád jött az öt perc? – kérdezte ordítva. Egy pofonnal válaszoltam minden feltett kérdésére, majd faképnél hagytam. Sírva vágtam át a szálloda folyosóin, és a hallján. A taxi-ba zokogva ültem be, és csak nagy nehézségek árán tudtam elmagyarázni a sofőrnek, hogy hova is akarok menni. Újra megcéloztam a pályát. Távol akartam lenni Kimi-től, és jól tudtam, hogy ő neki ma semmi keresnivalója nem lesz az aszfaltcsík mellett.

 - Idegesnek látszol – ült le az egyik mellettem lévő, szabad székre Lexi, miután kiszolgálta az egyik vendégünket, akit Dietrich a tesztre hívott meg. Csak egy vállrántással válaszoltam barátnőm mondatára, majd belekortyoltam a kávéba, ami szinte már teljesen kihűlt. – Mit csinált már Kimi? – kérdezte kedvesen.

 - Elfelejtette az első vizsgálatot, amire közösen kellett volna elmennünk. És ráadásul el is tűnt órákra. Nem vette fel a telefonját, és olyan bunkó stílusban beszél velem, hogy legszívesebben minden egyes szava után szájba vágnám. Úgy viselkedett velem a szállodában, mint valami paraszt! És azt se tudta, hogy miért vagyok rá kiakadva!

 - Akkor jogosan vagy rá kibukva – mondta megértően. – Akarod, hogy beszéljek vele?

 - Nem. Ha magától nem jön rá arra, hogy mekkora egy barom, akkor így járt …

A napom további részét Nathan mellett töltöttem, bár szinte végig csak az ebédlőnkben ültünk. Mivel a betanulást a gyakorlattal lehet a legjobban felgyorsítani, ezért elmagyaráztam neki, hogy a 3 napos teszt alatt mit is kell majd neki csinálnia. A mérnökállás felépítésében is segédkeztünk Jon-éknak, hogy ezt is megtanulja az ifjú brit.

 - Kösz Dom, hogy átjöhettem hozzád – mosolyogtam hálásan a szerelőre, miután az utazótáskámat lerakta az ágya melletti szabad fekvőhelyre, amelyet az este folyamán én magam fogok elfoglalni. Nem akartam Kimi-vel egy szobában maradni, így megkérdeztem Centauro-t, hogy az ő szobájában meg van-e még az a szabad ágy, amit Horner ki akart vetetni még a gyárban. Szerencsére mindez kiment Christian fejéből, így nem kellett még egy szobát kivennem pluszban.

 - Semmiség – mondta kedvesen. – Kimi ennyire elcseszett valamit, hogy átcuccoltál hozzám? – kérdezte kíváncsian, miután leült az ágyára, és onnan figyelte, ahogy kipakoltam a bőröndömet.

 - Eléggé – mondtam a szemeimet forgatva, majd az első kezembe vett farmert visszatettem a bőröndömben, mikor kopogtak az ajtón. – Hagyd, majd én – ültettem vissza Domenicet az ágyára, mikor elsétáltam mellette. Amint kinyitottam az ajtót, vissza is akartam zárni, de nem tudtam, mert Kimi a lábát az ajtó, és a félfa közé tette. – Húzzál innen! – mutattam a folyosó felé, de nem reagált semmit rá. – Süket vagy?

 - Nem. Csak beszélni akarok veled – mondta, majd beljebb sétált a szobában. – Hello – köszönt oda Domenic-nek, aki egyből ki is sétált a neki lefoglalt szobából, így ketten maradtunk Kimi-vel. – Egy barom voltam – fordult felém. – Teljesen kiment a fejemből a vizsgálat. Nincs mentségem, tudom.  De kérlek, ne haragudj rám! – fogta kezei közé a jobb tenyeremet, amire egy puszit is kaptam.

 - Hol voltál, Kimi? Hm? Hová tűntél? – kérdeztem tőle csendesen, de nem válaszolt. – Ugye nem akarod, hogy jobban bepipuljak? – emeltem meg egy pillanat alatt a hangomat. – Hol a kurva életben voltál??? – ordítottam a képébe, miután kitéptem a kezemet a tenyereinek szorításából. – Toni-val találkoztál? Vagy az IceOne egyik vezetőjével? Egy pilótátokkal? Vagy a szeretőddel? Kurvát tartasz?

 - Ne legyél már hülye! – csattant fel hangosan.

 - Akkor hol voltál? Hova tűnsz el folyamatosan?