1. rész

 - Enned kéne valamit – ütötte meg a fülemet Jesse halk suttogása. A finn szavakat eleinte nehezen tudtam csak felfogni. A meglepődöttségből való felocsúdás, és a szavak mögött rejlő értelmek felfogása nehezen ment számomra. Nem tudtam összpontosítani a hangjára, mely kedves hangszínben csengett a kórterem falai között.

Mondatára nem reagáltam. Inkább visszafordítottam a tekintetemet az ölemben fekvő mobilra, melyet valósággal átkoztam. A szemeimet ellepő, vékony könnyréteg mögül meredtem rá. Pillanatokkal ezelőtt a kórházi ágy végébe akartam dobni a készüléket, ám annyira kevés erő volt hófehér ujjaimban, hogy kicsúszott a kezemből még a lendítés előtt. Olyan érzésem volt, mintha mázsás súlyú lett volna. A combomat egyre jobban nyomta, de a kezeimmel már megmozdítani nem tudtam volna, hogy a kellemetlen érzést megszűntessem. Az öcsém azonban a segítségemre sietett, és a kis éjjeliszekrény féleségre helyezte a tokba csúsztatott vackot.

 - A doki azt mondta, hogy csak akkor enged haza, ha látja rajtad, hogy jobban vagy – közölte velem a szabadulásom kritériumát, amelyet már én is jól ismertem. Az elmúlt pár napban legalább hatszor elhangzott már ez a mondtad a hozzám beosztott főorvos szájából. Lassan kezdtem unni, és az agybaj kerülgetett miután újra és újra közölték velem. Ám én már legelső alkalommal is felfogtam a lényegét. Nem szorultam az örökös ismételgetésre.

 - Nem vagyok most éhes – mondtam színtelen hangon, majd keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaimat. Amint a tenyerem a testemhez simult, újra érezhettem a bordáimat, és a közöttük lévő kis üregeket, melyek napról napra egyre mélyebbek lettek. Egy elkeseredett sóhajjal konstatáltam, hogy sajnos ezt az érzést már nem csak bebeszéltem magamnak, hanem kézzel fogható, valós dolog volt.

 - Kimi nem sokára itt lesz érted. Szerintem nagyon rosszul érintené, ha ma is közölné vele a doki, hogy nem enged haza, mert nem látja helyesnek a távozásod – jegyezte meg halkan.

Jesse a „lelki terror”űzők közül is a legalantasabb. Pontosan tudja, hogy kire, mivel lehet hatni egy szempillantás alatt, és ezt nem rest fegyverként felhasználni az áldozatai ellen. Ő maga is jól tudta, hogy ilyen megjegyzés után nem fogom megállni, hogy ne egyek valamit, akármennyire nem kíván semmit se a testem.

 – A csokis vagy a meggy lekváros croissant kéred? – ejtette ki lassan a szavakat a győzelem ittas vigyorra húzott ajkai között. Legszívesebben arcon töröltem volna abban a szent pillanatban, de erről azon nyomban le is tettem. Egy telefont se bírok megemelni, nehogy egy kiadós pofont kiosztani!

 - Csak nem eszik valamit? – lépett be a kórterembe egy hatalmas mosoly kíséretében Dr.Wall, a dokim. Hitetlenkedve bámultam a brit szakember linóleumon megtett lépteit. El se tudtam képzelni, hogy a hatalmas mosolyával hogy volt képes átlépni azon a parányi ajtón. – Emeliija, csak nem haza szeretne menni? – kérdezte jó kedvűen.

Kicsit megrökönyödve meredtem a szakemberre, ahogyan az öcsém is. Mind a ketten megdöbbentünk a kicsattanó örömétől, és a hatalmas vigyorától, ami szinte az egész arcát beárnyékolta. A körülöttem lévő levegőben függő helyzetem kisebb komolyságot követelt volna meg. Az ember azt hinné, hogy egy vetélés, és másfél hétnyi kiborulások sorozata után a szenvedő fél doktora komolysággal fog fordulni a betegéhez. Azonban Dr.Wall-tól semmi ilyesmit nem kaptam a mai reggelen. Vigyorogva nézegette a kezében tartott papírlapokat, miközben egy-egy kósza pillantást vetett rám.

 - Nagyon élveztem a társaságukat, és a szívélyes vendéglátást, de már szeretnék a saját ágyamban aludni – motyogtam illetlenül, teli szájjal. Cinizmusban tocsogó szavaimat Dr.Wall csak egy mosollyal konstatálta, majd leült mellém az ágyra. A kezében tartott mappát összecsukta, hogy felém nyújthassa a benne rejlő iratokat. Amint kézbe kaptam, szétnyitottam, majd felolvastam magamnak a legelső mondatot, ami a papírlap legtetején árválkodott hatalmas betűkkel.

„Zárójelentés”. Amint megpillantottam a várva-várt kifejezést, hirtelen, robbanásszerűen egy kisebbfajta megkönnyebbülés hullám söpört végig a testemen. Az első pillanatban szinte el se hittem, hogy végre kézhez kaptam ezt az iratot, mellyel végre kiszabadulhattam a négy fal közül, melyeknek minden egyes négyzetcentiméterét már jól ismertem, ugyanis a repedéseket, a hibás vakolatokat több napig tanulmányozhattam. Minden egyes órámat ezzel töltöttem csak. Ez volt az egyetlen szórakozásom az elmúlt másfél hétben. Ahogy végigfutott az agyamon az elválásunk, hirtelen azt se tudtam, hogy mihez fogok kezdeni nélkülük. Mit fogok bámulni naphosszat, hogy az idő múlását észre se vegyem? Mi fogja otthon lekötni a figyelmemet, elterelni a gondolataimat?

 - Mindent köszönök – pillantottam a doktorra. Az arcán a vigyort egy kedves mosoly váltotta fel, ami az egész kisugárzását megváltoztatta. Így sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint azzal a kicsattanó jókedvével.

Amint a doki elmondta, hogy az elkövetkezendő napokban mire ügyeljek, Jessevel karöltve magamra hagytak, hogy átöltözhessek. Ahogy bezárult mögöttük a kórterem ajtaja, egyből nehézkesen lerugdostam magamról a takarót, majd lassan leeresztettem a földre a lábaimat. Óvatosan emelkedtem föl a puha matracról, majd lassú léptekkel kezdtem csökkenteni a fürdőszoba ajtó és a köztem lévő távolságot. Bizonytalan lépteim miatt kénytelen voltam hol az ágyba, hol a falba kapaszkodni. Támaszok nélkül két lépést se tudtam volna megtenni, nem hogy öt cseszett métert.

Lassan jutottam csak be a fürdőszobába, de az iramra kicsit rá is játszottam. Nem akartam újra tükörbe nézni, és szembesülni azzal, hogy hogyan is nézek ki. Félve pillantottam fel a tükörbe, mely a mosdókagyló felett lógott a halványkék csempék előtt. Amint megláttam magamat, egyből le is csuktam a pilláimat. Szabályosan megijedtem a saját arcképemtől. Elborzadva simítottam végig az arccsontom alatti bőrrészen. A puha pofik sehol se voltak. A kipirult arc helyén süppedések voltak, melyeket itt-ott lilás árnyalatú bőrfelületek kereteztek. A szemeim alatt szinte már bőröndök voltak, melyek lassacskán a fekete árnyalatai felé hajaztak. Egyszerűen borzalmas látványt nyújtottam.

Mikor naivan azt gondoltam, hogy a hálóing alatt a helyzet csak jobb lehet, tévedtem. Úgy festettem, mint egy második világháborús munkatábort túlélt zsidó nő, akit nem hogy csak éheztettek, hanem kemény munkára fogtak a nap 24 órájában. Soha nem gondoltam volna, hogy a testem másfél hét alatt képes ennyit változni, és ráadásul ilyen irányba. Már-már sokkos állapotban bámultam a tükörben megjelent lányt, és azért fohászkodtam Istenhez, hogy ez az egész legyen csak egy hülye vicc, egy álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek.

A hibernálódott állapotból két határozott koppanás rángatott vissza a jelenbe.  Egyből az ajtó felé is kaptam a tekintetemet. A küszöb feletti kis résen árnyékok körvonalai rajzolódtak ki a fehér csempén. A fáradt sóhajok hangjából, és a Makias cipő talprészének elülső végén lévő logóból egyből rá is jöttem, hogy Kimi állt az ajtó túloldalán.

 - Pár perc és kint vagyok – szólaltam meg emelt hangon, majd megnyitottam a csapot. A víz csobogása kissé eltompította Kimi szavait, de így is megértettem, hogy az ágyon ülve fog várni, amíg elkészülök, és hálás is voltam neki ezért. Jesse minden egyes nap zaklatott amikor a fürdőszobába csigatempóban igyekeztem, és sose fogta fel, hogy képes vagyok egyedül is elvégezni a szükséges dolgokat. Vele ellentétben szerencsére Kimi már az első alkalommal értelmezni tudta a kérésemet, és sose zargatott, amikor a fürdőszobában voltam.

 - A doki mondta, hogy hazaengednek – szólalt meg halkan, miután becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Egy vérszegény mosollyal reagáltam le a szavait, majd a hálócuccomat belegyömöszöltem a szatyorba, ami a kezembe volt. Amint ezzel megvoltam, az ágyhoz akartam sétálni, de nem volt merszem a falat szorongatni Kimi jelenlétében. A küszöbön álldogáltam, miközben próbáltam megalázottságom hevében kicsordult könnyeimet letörölni az arcomról. Kimi a habozásomat, és a sós cseppeket látva egyből közelebb sétált hozzám, majd óvatosan a könyökömnél fogva az ágyhoz támogatott.

Az elmúlt napokban csakis ilyen érintéseket kaptam tőle. Elzáródott előlem, és hideg volt velem. Ő se tudta, hogy hogyan viszonyuljon most hozzám, és látszott rajta, hogy nem volt tisztában a tetteinek a következményeivel, így a testi kontaktust kerülte. Rossz volt, hogy még csak meg se ölelt, mikor besétált hozzám a kórterembe, mikor a bőröm szinte már sikítva sóvárgott az érintéseiért, ahogyan a lelkem is.

Most is ugyanolyan tétlenül állt mellettem, ahogyan az első reggelen, amit a jól ismert négy fal között töltöttem. A tarkóját vakargatta és zavarában a cipőjének az orrát vizslatta, de rám nem nézett.  Nem akartam így, ilyen érzésekkel a kórházat. Tudni akartam, hogy nem utált meg teljesen azért, mert felelőtlen voltam, és a dühömet nem tudtam kordában tartani, aminek a levét egy ártatlan kis élet itta meg.

  - Kimi – szólítottam meg halkan, mire egyből rám is kapta a tekintetét. Jeges, ám csodálnivalón kék szemei fürkészően kapcsolódtak az enyéimbe. Félelem, és aggódás csillogott a kék íriszekben, melyekből a jól ismert huncut fénynek minden egyes árnyalata kialudt. – Én … Nem … Annyira … Szóval … - kezdtem bele nyögdécselve a mondandómba. Amint az első hangok elhagyták a torkomat minden egyes már összerakott mondat elhagyta az agyamat, és csak üres, sötétséget hagytak a szavak maguk után a gondolataim labirintusában. Hirtelen azt se tudtam, mit akartam neki mondani, úgy leblokkoltam, mikor fájdalommal teli pillantással rám meredt. Újra eszembe jutott, hogy én tehettem erről, és a torkom hirtelen összeszorult. Már nem csak azért nem tudtam megszólalni, mert a szavak kirepültek a fejemből, hanem azért is, mert egy rohadt gombóc szinte megfojtott akárhányszor csak levegőt vettem.

 - Istenem – nyögött fel fájdalmasan Kimi, majd a sírástól rázkódó testemet magához ölelte. Amint a karjaimat köré fontam, olyan erővel próbáltam szorítani a pulóverét, melyből csak nehezen, vagy szinte sehogy se tudott volna szabadulni. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, hogy ne érintsen. Nem akartam újra élni a poklot, melyet a lényének elvesztése miatt sokszor megjártam az elmúlt héten.

 - Szeretlek – motyogtam halkan a nyakába. – Annyira … Annyira sajnálom – csóváltam idegesen a fejemet, mely lassan már szétszakadt a fájdalomtól, ami a koponyámat támadta. – Nem akarlak elveszíteni! Ne hagyj el kérlek. Könyörgöm!

        - Em – ejtette ki meghatódva a nevemet a férfi, akinek az illatának a hiánya már-már fizikai fájdalommá nőtte ki magát a testemben. – Kicsim – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy két szép szemébe nézhessek, és megbizonyosodjon arról, hogy el is jutnak majd a tudatomig az elkövetkezendő szavai. – Mind a ketten hülyék voltunk, és eszemben sincs elhagyni téged – mondta kedvesen, majd lehajolt hozzám, hogy egy szűzies csókot lehelhessen az ajkaimra. – Otthon majd mindent megbeszélünk, és tisztázzuk a dolgokat. Szerintem már te is szeretnél nyugisan pihenni, de nem ebben a szobában. Menjünk haza – mondta szinte már suttogva, majd egy újabb csókkal meg is ajándékozott. Amint ajkaink elváltak egymástól, felkapta a kezébe a bőröndömet és az LV utazótáskámat, majd miután átkarolt, elindultunk, hogy végre magunk mögött hagyjuk a londoni kórházat, és annak fullasztó, nyomasztó légkörét.  

Sziasztok :)
Itt is van az első rész a folytatásból :)
Mint azt a fejléc is mutatja, nem tudtam teljesen elszakadni az egyik nem publikált történettől, vagyis inkább annak a címétől. Számomra mindig nehézkes valaminek a címének a kiválasztása, mert általában a címhez írom a sztorit. És mivel ez a kis alcím (Új fejezet) illik majd ehhez a folytatáshoz, ezért megtartottam :)

Nagyon hálás vagyok azért, mert ennyire elnézőek voltatok velem a variálgatásaimmal szemben. De szerettem volna olyan történetet publikálni itt és írni, aminek a szálait szívesen szövögetem, és most ezzel a folytatással pont ez a helyzet. Lelkesedéssel ülök le a gépem elé, hogy a fejemben már meglévő dolgokat pixelekre váltsak :)

Szóval köszönöm szépen sokatok támogatását, védelmező szavait, és az elnézősségeteket :)

További szép estét és hétvégét Nektek,
Em