70. rész

Szervusztok :)
Keddi napokhoz híven, ma is itt van egy újabb rész csak Nektek :D
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat, és a sok kommentet is, amikre válaszolni is fogok, amint időm engedi. :) És átléptük a 48.000-es látogatói számot :D WÁÓ :D
De be is fogom. A visszajelzéseitekből leesett, hogy ezt a részt igazán vártátok már, szóval:
Jó olvasást Nektek :D
Puszi,
Em.

*Kimi szemszöge*

Lassan, kicsit félve léptem be a svájci házunk ajtaján. Halkan levettem a latyakos, sáros cipőmet, majd miután a kabátomat a fogasra akasztottam, letettem a lenti fürdőbe a koszos csukámat, nehogy véletlenül a parkettát koszoljam vele össze, vagy valamelyik szőnyeget. Bekukkantottam a konyhába, mikor elsétáltam a boltív alatt, de mivel nem találtam ott senkit, az étkező felé vettem az irányt, majd a nappaliba is benéztem. Miután az emeleten se volt senki, a hálóba sétáltam. Az utazótáskámat az ágyra dobtam, majd kihalásztam az egyik zsebből a telefonomat, amit voltam olyan ügyes, és összetörtem. Éppen ezért gajra vágott készülékemből kivettem a SIM kártyát, majd átraktam a régibe, amit az éjjeliszekrény fiókjába tettem, mikor pakolgattuk a cuccainkat. Amint bekapcsoltam egyből meg is bántam. Legalább 50 nem fogadott hívásom és SMS-em volt Sebastiantól. Nem volt kedvem most hallgatni a papolását, így inkább ledobtam a telefonomat az ágyra, majd ledőltem a párnák közé. Az elmúlt napok iszonyatosan megviseltek, és szükségem volt egy kis pihenésre, mielőtt újra találkoztam volna Em-mel. Az egyik párnáját magamhoz öleltem, majd mélyeket szippantottam miután arcomat a puha anyagba nyomtam. Nagyon hiányzott már nekem a testének melege, és a nyugtató hatású, jellegzetes illata. Nem akartam azokban a pillanatokban semmi mást, csak elfeledkezni arról, hogy mit is tettem, miközben az általam szeretett nőt akartam ölelni.

***

 - TE IDIÓTA, HÜLYE BALFASZ!!! – ordított a készülékébe Sebastian, amint felvettem a csörgő telefonomat, amitől nem tudtam már pihenni. Ilyen, és ehhez hasonló „kedves” megnevezéseket aggatott rám, miközben azon volt, hogy a dobhártyámat kiszakítsa. Az ágytakaróra szorítottam a mobilom, hogy az ordítását ne halljam olyan erősen. Amint abbahagyta a féktelen kiabálást, visszaemeltem a fülemhez a készüléket.

 - Mi a francért ordítasz? – kérdeztem nyugodt hangnemben a Kölyöktől, aki szinte fújtatott a vonal túlsó végén. Tompán hallottam, ahogy nem egy ember csitítgatta a németet, aki eléggé ideges volt rám. De nem tudtam egyenlőre, hogy miért?!

 - Akkora egy utolsó szemétláda vagy – sziszegte a telefonba.

 - Sebastian, neked mégis mi a franc bajod van velem? – kérdeztem kicsit már én is pipán a némettől, mivel eléggé idegesítő volt, hogy szidott, mint a szart, de nem mondta meg, hogy miért is érdemelem meg azokat a szavakat, amiket rám aggatott.

 - Megcsaltad Em-et – kezdte viszonylag nyugodtan. Amint a két szó elhagyta a torkát, a vér is meghűlt bennem. Szóval már Ő is tud róla … - Teljesen kikészítetted, mert egy hülye fasz voltál – mondta újra sziszegve. – És lehet elvesztitek a kicsit – tette hozzá kicsit halkabban. Először fel se fogtam, hogy mik hagyták el a száját, csak akkor tudatosult bennem a mondandója, mikor vissza akartam neki szólni. – A St.Mary’s kórházban vagyunk, de ide ne merj jönni, mert esküszöm, hogy én magam foglak téged megverni. Egy szánalmas alak vagy Kimi – vetette oda még nekem, majd lerakta a telefont. Lefagyva álltam az ablak előtt. A mobilom kicsúszott a kezemből, majd hangos csattanás kíséretében a földön több darabra tört. Amint magamhoz tértem a zajtól, levegőt kapkodva futottam le a földszintre, ahol egyből a vezetékes telefonért nyúltam. Fel akartam hívni Mark-ot, és megkérni, hogy azonnal jöjjön át hozzánk, de nem tudtam elérni. Többször is próbálkoztam, de folyton csak a hangpostája válaszolt a hívásaimra. Amint letettem a telefont egy hatalmas ordítással próbáltam könnyíteni magamon, ám semmit se segített. Egy megfogalmazhatatlan és szar érzés áradt szét a testemben, amitől legszívesebben lekapartam volna a bőrömet. Mocskosnak éreztem magam, és iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört. Tudtam, hogy az élet még vissza fogja nekem azt adni, hogy megcsaltam a barátnőmet, de nem hittem volna, hogy ilyen kemény leckét fogok majd kapni. Legszívesebben abban a percben visszaforgattam volna az idő kerekét, de erre nem volt lehetőségem.

Lassan ereszkedtem le a nappaliban lévő kanapéra, míg folyamatosan azon agyaltam, hogy mit érezhetett akkor Em, mikor megtudta, hogy mekkora egy féreg voltam. Olyan mérhetetlenül rossznak gondoltam, mint emilyen éppen engem mardosott belülről. Tényleg olyan érzésem volt, mintha megfulladnék. Mindenem remegett és egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Képkockák peregtek le a szemeim előtt. Szinte magam előtt láttam, ahogy a Szerelmemet vizsgálgatják, és az orvosok minden tudásukkal azon vannak, hogy megmentsenek egy kisbabát. A mi kisbabánkat. Akit mi már nagyon izgatottan vártunk. Akivel kapcsolatban már milliónyi terv volt a fejemben. Közös gokartozasok, családi ünnepek, gyerekkacajok és boldog percek voltak azoknak az orvosoknak a kezében, akik éppen a gyerekünk életéért harcoltak.

 - KIMI!!! – ütötte meg hirtelen a fülemet Mark ordítása. Egyből a bejárati ajtó felé pillantottam. Amint a szemébe néztem, tudtam, hogy már értesült a dolgokról. Nem akartam a sajnálkozását nézni, így inkább visszafordultam az előttem lévő asztal felé. – A Red Bull tanácsadója felhívta Boullier-t 4 órája. Azt mondták neki, hogy Emeliija-t kórházba kellett szállítani. Csak ennyit mondtak Eric-nek, aki nem tudott téged elérni, így felhívtak engem. Azután láttam, hogy te is vagy százszor kerestél engem – mondta, majd leült mellém a kanapéra. A hátamra rakta a kezét, majd megveregette a vállam. – Nem lesz semmi baj – próbált nyugtatgatni, miután két kezem mögé rejtettem arcomat, hogy a könnycseppeket, amik kibuggyantak a szememből, Mark ne lássa. De sajnos nem csak pityergésről volt szó. Zokogtam. Apa halála óta először. – Kimi!!! – szólt rám erényesen Mark, miután elkapta a kezemet a csuklómnál fogva. Szabályosan már a hajamat téptem, miközben előre-hátra mozogtam a kanapén, mint valami begolyózott.

 - Mark, belehalok abba, ha a kicsit elvesztjük! – néztem kétségbe esetten a tréneremre, majd hagytam, hogy megöleljen. Soha, semmilyen körülmények között ezt nem engedtem volna neki, de jelen esetben nagyon nagy szükségem volt egy támaszra. És Mark-ra most is számíthattam, mint eddig szinte mindig. – Egy utolsó szemét aljadék vagyok.

 - Most egyet értek veled ezügyben – mondta a fejét csóválva. – Kimi, mondtam neked, hogy az a csaj rád akar mászni! De nem hittél nekem. Rohadt átlátszó volt. Még hogy nagy bajban van … Más is tudott volna neki segíteni. Biztos van millió barátja annak a kis ribancnak. Annak, aki miatt elhanyagoltad a barátnődet, aki ráadásul állapotos. Az ő kamu gondját előrébb helyezted magadban, mint a családodat.

 - Segítenem kellett neki.

 - Értem én, de akkor se kellett volna szarnod a barátnődre! – csattant fel idegesen. – Előre megmondtam, hogy ez lesz a vége! És mit mondtál akkor nekem? Hogy csak a vészmadarat játszom …  Már mikor azok a képek megjelentek rólad, akkor kellett volna magyarázatot adnod Em-nek. Tőled kellett volna megtudnia. Nem pedig mástól. És miért kellett titkolóznod előtte?

 - Minttu megkért, hogy ne mondjak el semmit se Neki. És én csak a szavamat tartottam.

 - Ez a hülye csaj tehet erről az egészről. Remélem ezt azért vágod! És el ne kezd nekem most őt védeni, mert komolyan mondom, hogy felpofozlak! – mutatott rám idegesen. – De azért a saját marhaságodnak is köszönheted ezt az egészet. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogsz elszámolni a lelkiismereteddel akkor, ha … - harapta el hirtelen a mondatát.

 - Ha? – motyogtam halkan. – Mond ki. Ne kímélj!

 - Ha elvesztitek a kicsit – mondta száraz hangon, majd felállt a kanapéról és a konyhába sétált. A szavai a lelkembe maródtak. Rossz volt újra szembesülni azzal, hogy tényleg elveszthetjük a kisbabánkat.

 - Mark, oda kell mennünk! – siettem utána. – Én … Én nem tudok itthon ülni, mikor azt se tudom, hogy a barátnőmmel és a gyerekemmel mi van.

 - Nem Kimi, nem megyünk oda! Vettel felhívott, mikor elindultam hozzád. Mondta, hogy majd felhív, ha a műtéttel végeztek, és beszámol neked a fejleményekről. Valamint megkért, hogy semmi esetre se engedjem meg neked, hogy oda menj, mert Em öccse, és Huovinen meg akarnak téged ölni téged. És nem hagyhatom, hogy bajod essen.

 - Pedig megérdemelném azokat a pofonokat, amiket adnának nekem.

 - Ezt én is jól tudom, de engem meg Boullier megölne, ha mindezt hagynám is.

 - Kapja be – morogtam. - … És mi … Hogy … Hogyan történt minden?

 - Sebastian azt mondta nekem, hogy a szimulátorban tesztelt Em-mel, miután láttak az újságot. Az elején Em szinte meg se szólalt, majd elkezdett hirtelen zokogni. Vettel épp, hogy kiszállt a kocsiból, de Ő már a berendezési tárgyakat vágta falhoz. Mikor pedig ki akart rohanni a teremből, az egyik kábelben megbotlott, ami a gépeket és a szimulátort összeköti, és elesett. A hasát pedig beütötte.

 - Édes jó Istenem – nyögtem fel hangosan. – Lehet megöltem a saját gyerekemet – motyogtam magam elé, miután újra a két kezem közé rejtettem az arcomat, és a könnyeimet. – Meg akarok halni – suttogtam halkan, de nem annyira, hogy Mark ezt meg ne hallja.

 - Ne beszélj baromságokat, mert komolyan szájba leszel vágva! – csattant fel hangosan, majd a zsebében lévő, csörgő telefonjáért nyúlt. – Vettel az – mondta, majd fogadta a hívást. – Igen? … Mik a fejlemények? … Értem. Adom Kimit – mondta rezzenéstelen arccal, majd felém nyújtotta a készüléket.

 - Mondjad – szóltam bele erőtlenül és félve a telefonba. Egyszerűen rettegtem attól, hogy mit is fogok majd hallani a némettől. Legszívesebben a világból is kiszaladtam volna, csak azért, hogy ne kelljen Vettel-lel beszélnem.

 - Hello – köszönt hűvösen. – Először is … A barátom vagy, de jelenleg nálad nagyobb köcsögöt nem tudnék mondani. Ez mind a te hibád! Te tűntél el folyamatosan Kimi! Te nem mondtad meg a Párodnak, hogy hol is vagy, és miért nem mész haza hozzá! A várandós barátnődet hagytad folyton magára! Kimi, miért jártál folyton össze azzal a csajjal?

 - Nem rád tartozik – mondtam tömören. – Inkább azt mond, hogy mi van Em-mel!

 - 10 perce ébredt fel. Meg kellett műteni. Már be is mehetnénk hozzá, de senkit se akar látni.

 - És a kicsi? Vele mi van? Minden rendben vele? ... SEBASIAN VÁLASZOLJ MÁR AZ ISTENÉRT!!! – kiabáltam a telefonba, mikor a német nem akart megszólalni. Hallottam, ahogy a vonal túlsó oldalán Sebastian sóhajtott egy nagyot, majd megköszörülte a torkát. – Seb, ugye nem az van, amire gondolok! Kérlek, mond azt, hogy nem vesztettük el Őt! Mond azt könyörgöm!!!! – suttogtam a telefonba kétségbeesetten.

 - Nem tudtak segíteni a fiatokon … - mondta halkan pár csöndes pillanat után. Egy kisfiú. Egy pici fiúnak lettem volna az apukája, ha nem vagyok egy ökör, és hűséges vagyok. Ahogy lecsuktam a szemeimet egy pillanatra, egyből megjelentek előttem képek. Ahogy együtt játszunk, bohóckodunk, ám amikor felnéztem Mark-ra, minden kép először elhomályosult, majd eltűnt a szemeim elől. Kapásból ki akartam nyomni a telefont, hogy ne haljak semmi mást. Mielőtt bontani tudtam volna a vonalat, elemeltem a fülemtől a készüléket, de még így is hallottam Sebastian utolsó mondatát:  – Sajnálom Kimi!