3. rész

 - Még mindig nem tartom olyan jó ötletnek ezt az egészet – szólalt meg morogva az ajtófélfának támaszkodva Kimi. Percek óta onnan figyelte, ahogyan a bőröndömbe pakolgattam azokat a dolgokat, amikre az elkövetkezendő napokban szükségem lehet. Farmernadrágok, pólók, és cipők kerültek egyesével a táskámba, amit lassan már dugig megtöltöttem a cuccaimmal, és még kézbe se vettem a pipere holmikat, és az elektronikai eszközöket.

 - Szeretnék egy kicsit beszélgetni úgy Christiannal, hogy Dietrich is ott van. És jelenleg Mateschitz Milton Keynesben van. Holnap Indiába fog utazni Helmuttal, akivel szintén van tárgyalni valóm – mondtam erőlködéstől rekedtes hangon, miközben próbáltam az egyik pulóveremet úgy belegyűrni a bőröndbe, hogy mellette még egy elférjen majd.

Kimi pár pillanat erejéig csak figyelte, ahogy szerencsétlenkedtem, majd kivetette a kezemből a puha, gyapjúból készült meleg holmit, hogy az ágy alól kivett kisebb utazótáskának aljába tehesse.

 - Tudom, hogy utálsz több, mint egy táskával utazni, de így sokkal kényelmesebben elférnek majd a dolgaid – mondta, majd kézbe kapott egy kosztüm nadrágot is, és szépen a pulóver mellé helyezte a táskában. – Végre megtudhatom, hogy miért akarsz Angliába repülni? Nélkülem. Mert az oké, hogy menni akarsz, de az okot még eddig nem közölted velem.

Egy nagy sóhaj kíséretében ereszkedtem le az ágyra, a bőrönd és az utazótáska mellé. Megdörzsöltem a szemeimet, majd Kimire pillantottam, aki türelmesen várt a válaszomra, amit napok óta nem akartam vele se megosztani. Még bennem se voltak tiszták a dolgok, és nem akartam úgy beavatni őt, hogy én magam se tudtam, hogy hogyan is fogok dönteni. De mivel a reggel úgy ért, hogy a dolgok letisztázódtak bennem, és végre rájöttem, hogy mit is akarok, jobbnak láttam abban a percben, hogyha vele is megosztom a tervemet.

 - Christian 2 hete közölte velem, hogy azt a munkát fogom majd végezni a csapatnál, amelyiket én csak akarom. Mert megtarthatom a gumimérnöki feladatkörömet, de azt az eshetőséget is választhatom, ami akkor lépett volna érvénybe ha … ha …

 - Ha megszületik a kicsi – mondta halkan. Egy bólintással reagáltam az általa kimondott szavakra, majd felálltam az ágyról, hogy átölelhessem.

 - Szeretnék valami újat. Változásra van szükségem – osztottam meg vele is a bennem rejlő dolgok egyik részét. – Nem akarok folyton a versenyekre járni. Szeretnék ebben a házban több időt tölteni, hogy … Szóval, hogy …

 - Igen? – nézett rám érdeklődve Kimi, miután többszöri nekifutásra se sikerült befejeznem a mondatomat. Lezárás helyett azonban csak megráztam a fejemet, majd kibontakoztam az öleléséből, és a fürdőszobába sétáltam. Próbáltam azt az időt, ami alatt csak a hátamat nézhette, rendezni a vonásaimat, és lenyelni magamban azt a sírógörcsöt, ami hirtelen rám tört. Vettem pár mély lélegzetet, majd a falon lógó tükör melletti polcról elkezdtem levenni azokat a pipere holmikat, amikre szükségem lehet majd Angliában.

 - Em – szólított meg szelíden Kimi, miután utánam sétált. Egy kikényszerített mosolyt magamra varázsoltam, majd rá pillantottam, de épp hogy csak a másodperc töredék része alatt. Az arcvonásaiból sugárzott az aggodalom, és a féltés. Zavart volt az ábrázata, és sütött róla, hogy nem értette, hogy mi is van velem. – Nekem bármit elmondhatsz. Ami csak nyomja a szívedet, azt megoszthatod velem – mondta kedvesen, miután hátulról átölelt. Mosolyogva nézett rám a tükörben, ám ajkainak felfelé ívelő vonala hamar eltűnt az arcáról, mikor az első könnycsepp kicsordult a pilláim között.

Egyből maga felé fordított, amint a pityergés hangos zokogássá átcsapott, majd erős karjaival magához szorított. A mellkasának nyomtam a fejemet, hogy bódító illatával megnyugtassam magamat. Azonban az elvesztés fájdalma olyan erősen szorította a mellkasomat, hogy egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a sírást.

Percekig csak álldogáltunk a fürdőszoba közepén. Én zokogtam, Kimi pedig olyan erősen tartott, ahogy csak tudott. Hálás is voltam ezért neki, mert nem éreztem a lábaimat stabilnak. Attól tartottam, hogy ha elengedett volna, akkor a padlóra rogytam volna. Éppen ezért kapaszkodtam kétségbeesetten én is belé.

 - Egy otthont akarok teremteni nekünk Kimi. Ahol finom vacsora várna rád, amikor hazajössz egy versenyről. Ahol minden otthonos, és nem olyan rideg, mint most. Stabil alapot akarok teremteni nekünk, és a leendőbeli családunknak. Hogyha esetleg … Te is … Szóval … Ha majd eljutunk oda, hogy újra gyereket akarnánk, akkor családias közegben, békességben várjuk a megérkezését. Ne pedig újra úgy, ahogyan azt az elmúlt időkben tettük. Hogy halálra dolgoztam magamat, és a semmis karrieremet akartam építgetni, miközben próbáltam magamat anyává is átprogramozni. Egy biztos családi alapot akarok összehozni veled. Mert jelenleg erre vágyok, és nem pedig arra, hogy a benzingőzzel teli levegőt szívjam. Nem fogok életem végéig a Forma-1-ben dolgozni, na meg a mostani pozíciómtól feljebb úgy se fogok kerülni és tudom, hogy ha családot akarok veled alapítani, akkor el kell szakadnom egyszer attól a közegtől. És az a legjobb első lépés, hogyha olyan munkakört vállalok be, ami mellett tudok dolgozni a jövőnkön is.

Amint kis monológom végére értem, szabályosan megszédültem. Annyira hadartam, hogy sokszor még levegőt is elfelejtettem venni. Mindent egyszerre ki akartam magamból adni, és meg akartam osztani Kimivel a bennem rejlő dolgokat, amiknek elmondásához csak most volt bennem elég lelkierő.

Kimi először csak bámult rám. A szokásos érzelemmentes maszkja volt rajta, amiről semmit se tudtam leolvasni. Nem tudtam, hogy mi járt a fejében, vagy, hogy mit fog mondani. Csák állt előttem, és bámult, amitől kezdtem egyre rosszabban éreztem magamat. Lassan oda jutottam, hogy újra elsírom magamat, amikor két keze közé fogta az arcomat, majd lehajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. Sok féle lehetséges reakció megfordult a fejemben. Az is az eshetőségek között szerepelt a listámon, hogy faképnél hagy és kisétál a szobából. De erre kicsit se számítottam.

 - Szeretlek – mondta mosolyog miután homlokát az enyémnek döntötte. – Ha nem veszed zokon, akkor segítenék neked ebben az „otthonmegalapítós projektben”. Egész jól hangzik – vigyorgott rám szórakozottan, miután egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. – És tudom, hogy ez nagyon nagy munka lesz, de ketten megcsináljuk. Én is próbálok majd változtatni a hülye dolgaimon. Felelősségteljes felnőtt akarok lenni, és nem egy laza hülyegyerek, aki félvállról veszi az életet. Olyan ember akarok lenni, aki olyan példakép lehet például a gyerekeinek, aki nem csak a faszságokat ontja magából. Mert ha az én fiam 33 évesen úgy viselkedne, ahogyan én, biztosan helyre ráznám a gyereket. Mert egy felnőtt férni nem így néz ki – mutatott végig magán. – És egy biztos családi háttérhez érett felnőttekre van szükség. Benned ez a jellem már megvan, de bennem … Szóval ezen a téren nagyon sokat kell majd fejlődnöm. És remélem, hogy segítesz majd nekem ebben – mondta mosolyogva, majd ajkait óvatosan az enyémekre nyomta.

 - Annyira mérhetetlenül ámulatba ejtettél most, hogy szerintem életem végéig ennek az érzésnek a fellegében fogok lebegni – mondtam neki könnyeimet nyelve, ám nevetve. Mellkasához bújtam, hogy még közelebb érezhessem magamhoz, hogy minden egyes szívdobbanását hallhassam.

 - Nem is tudja Ms.Niniimäki, hogy az egomat milyen szinten meglegyezte most ezzel a kijelentéssel. Dagad a mellem – pusmogta pimasz hangon a fülembe. – Ha Hornerék nem lennének társak abban, hogy azt a munkakört végezd amit, akarsz, akkor szólj nekem, és lerendezem őket.

 - Adriannal már beszéltem erről. Ő támogatja a döntésemet mivel leginkább az ő munkájára lenne a legközelebbi kapcsolatban az enyém. És mikor valakit megtisztelünk azzal, hogy felvesszük a csapatba, az pontosan ezért kerül próbaidőre Adrian mellé. Mert ha vele nem tud együttműködni, akkor senkivel se.

 - Csak nem belső információkat oszt meg velem a kisasszony? Vajon mit szólna mindehhez Mr.Horner? És López? Lehet, hogy ezen a pici ponton ki lehetne titeket játszani – mondta egy ördögi vigyor kíséretében.

 - Azt akarod, hogy a csajod ipari kémkedéssel vádolják újra, Räikkönen? Beköpnél? – kérdeztem pimaszul a finnemtől, aki erre csak egy horkantással válaszolt.

 - Ne pimaszkodj, asszony, mert mindjárt nem engedlek sehova se! – mondta vigyorogva, majd lehajolt, hogy újra megcsókolhasson, de mielőtt ajkaink összeértek volna, kicsit eltoltam magamtól.

 - 2 óra múlva indul a gépem, és nem akarom lekésni.

 - Elviszlek. És nem is értem, hogy mi a faszért vettél jegyet, mikor a gépünkön ingyen, és bérmentve el tudnál jutni Angliába.

 - Egy, az a te géped. Kettő, egy felelősség teljes felnőtt nem beszél ilyen formában, és nem használja a „fasz” szót. Három, te neked pihenned és edzened kell, ahogyan azt Eric az orromra kötötte tegnap este telefonon. Négy, szeretek a menetrendszerinti járatokon utazni. Akkor tök átlagosnak érzem magam. A magángépen meg te is tudod, hogy mindig kicsit feszengek.

 - Öt, mellettem meg nem feszengenél, Édesem – villantotta rám ezer wattos vigyorát. A kétértelmű mondatba egyből bele is pirultam, és kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

Mióta hazajöttem a kórházból, Kimivel semmilyen szexuális kapcsolatot nem létesítettünk a másikkal, mivel még nagyon élénken éltek bennem a rossz napok emlékei, így nem tudtam teljesen elengedni magam, ami azért egy aktus alapkövetelménye. Éppen ezért jegeltük a szexet, amit ő már igazán hiányolt, azonban én nem. Ezt nem is adtam a tudtára szavakkal, de a reakcióimból teljes mértékben lejött neki a dolog, ahogyan most is.

 - Inkább segítek pakolni, nehogy lekésd azt a retek gépet – motyogta, mire kapott tőlem egy szépnek nem nevezhető pillantást. – Jó, az „r” betűs jelzőt most nem hallottad – forgatta meg látványosan a szemét, miközben kiterelt a fürdőből. 

Sziasztok :)
Tudom, hogy ennek a résznek a hétvégén kellett volna érkeznie, de meg volt az okom arra, hogy ma osszam meg veletek a történet ezen darabját, ugyanis ... MA 1 ÉVES A BLOG :)
Mikor tavaly ilyenkor belevágtam, bele se gondoltam abba, hogy mennyi mindent fogok majd megélni ezzel az oldallal. Imádtam olvasni a kommentjeitekben a szerintetek elképzelt következő részeket, mikor én tudtam, hogy mi lesz a folytatásban. A kis habozásom az elmúlt hónapból is egy fontos mérföldkő volt az írás terén. Egy pozitív mérföldkő, ugyanis akármennyire bennem volt a kisördög, nem adtam fel az írást, és most is azon vagyok, hogy ne egy összecsapott kis izét hozzak nektek minden héten. 

Remélem, hogy a következő évben is velem maradtok, és élvezni fogjátok majd az általam kreált történetek alakulását :)

További szép napot Nektek,
Em.

2. rész

 - … Akkor még meg van a munkám – foglalom össze egy nagyobbacska sóhajtás után Adrian fél órás beszámolóját, amit töményen rám zúdított a telefon adta lehetőségeken belül.

 Csapatunk főtervezője, és egyben belső informátorom az elmúlt három napban minden megosztott velem, ami csak a barcelonai teszten történt, és ami engem érinthetett. Az új konstrukciók adataitól kezdve, a McLarenes lányok furcsa, új blúzaikon át, mindről beszámolt nekem, így arról is értesülhettem, hogy a sok kihagyás ellenére is, Christian még számít rám és nem akar elbocsájtani. Megkönnyebbülés volt hallani, hogy senki se neheztel rám azért, mert a legfontosabb napokban egy főmérnököt nélkülözniük kell, így megnehezítve mindenki dolgát. Könnyebb lett a lelkem annyival, hogy tudtam: van még munkám, és számítanak rám a csapatunkon belül. 

 - És … Kimi? … Hogy van? Haladnak a Lotusszal a tesztelés terén? – érdeklődtem kicsit félénken miközben a pillantásomat a fehér zoknimra szegeztem.

Minden nap feltettem neki ezt a kérdést, annak ellenére is, hogy esténként beszéltem Kimivel. Túlságosan féltettem Őt, és nem tudtam csak az ő szavai alapján megítélni a hogylétét, így kénytelen voltam Adriantől is érdeklődni felőle.

 - Ömmm … Kimi … Szóval …

 - Édes jó Istenem … Mi történt? Valami baja esett? … Adrian, az Istenért! Mondj már valamit! – szóltam erényesen a telefonba. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a főtervező összerezzent a hirtelen hangszínváltásomon, mint amikor Christian hirtelenjében kitör mellette. Szinte azon nyomban el is szégyelltem magamat, ám ez csak egy pillanatig tartott. A testemet átjáró félelem minden más érzést felemésztett a bensőmben.

 - Ételmérgezést kapott, és nagyjából egy órája Eric hazaküldte őt. De már egész jól nézett ki, amikor láttam. Szóval nem kell aggódnod.

Nem kell aggódnom? … Fel se tudtam fogni hirtelen, hogy ezt tényleg kimondta. Hogy a franca ne aggódnék, mikor a Párom ételmérgezést kapott, amiről én eddig még semmit se tudtam. Egy kósza pillanatig tényleg azt hittem, hogy Adrian szavaitól ki tudnám tépni az összes hajszálamat. De amint felfogtam, hogy Kimi mindezt eltitkolta előlem, sokkalta durvább eszközökhöz akartam volna nyúlni.

Amint leraktam a telefont, egyből tárcsáztam is Kimit. Kicsit se tudott meglepni, hogy az üzenetrögzítője válaszolt a hívásomra, ahogyan ez Mark esetében is megtörtént. Egyre jobban felhúztam magamat azon, hogy semmit se tudtam a finn állapotáról, valamint az se segített a helyzetemen, hogy nem tudtam őt elérni.

Azonban amint felfogtam, hogy valószínűleg a repülőn ülnek már, és Kimi éppen pihenhet, egyből lenyugtattam magamat, és az ölembe kaptam a dohányzóasztalra fektetett könyvet. Felütöttem a könyvjelzővel megjelölt oldalt, majd minden idegszálamat a papírra vetett sorokra irányítottam.

*

A szavakba tengerének mélységéből a bejárati ajtó csapódása rántott vissza a felszínre. Halk motyogás, szitkozódás és kabátok tompa susogásai ütötték meg a fülemet, melyek keveredtek Mark sziszegésével. Ahogy az elkapott hangfoszlányokból értettem, nagyon ki volt akadva, hogy Kimi nem volt hajlandó valamit betartani, amit előírt neki. A szemére vetette, hogy ő valamit előre megmondott, és azt a bizonyos valamit Kimi szépen le is tojta.

 - Annyira makacs vagy, hogy az … az … az valami hihetetlen – csóválta elképedve kopasz fejét Mark, majd egy fáradt sóhaj után átszelte az előszobát. Amint megpillantott a kanapén, kicsit megtorpant, ám folytatta az útját az egyik szabad fotelig. – A pasid egy barom – címezte nekem megjegyzését, melyet Kimi egy szemforgatással reagált csak le a boltív alatt állva. – Remélem, hogy nagy lecseszésben akarod részesíteni, mert én nem tudtam eléggé kioktatni a fiatalurat – morogta a tréner, majd a kezébe kapta az egyik GQ magazint, ami az üvegfelületen pihent az asztalon.

 - Azért rosszul esett, hogy Adriantól kellett megtudnom, hogy mi történt veled – néztem szomorúan, kicsit csalódottan Kimire, mire egyből elernyedtek megfeszített arcizmai. Megcsóválta a fejét, majd lassú léptekkel megindult felém. Leereszkedett mellém a kanapéra, majd amint kaptam tőle egy homlokcsókot, átkarolt. – Miért nem szóltál nekem erről? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja. Bár biztos voltam abban, hogy Mark már régen az egészségügyi oldalon olvasható, furábbnál-furább beküldött levelek egyikét olvassa, és próbál magában egy tanácsot megfogalmazni, így kicsit se figyelt ránk, de nem akartam most őt is belevonni a beszélgetésünkbe. Csak Kimivel akartam beszélni.

 - Nem akartalak felizgatni – mondta miközben az egyik tincsemmel játszadozott az ujjaival. – Bár szerintem ezt a hatást így is elértem – húzta el látványosan a száját. – De tényleg azt hittem akkor, hogy így kíméllek meg a legjobban a stressztől és minden más szartól. És már nincs is semmi bajom – mondta kedvesen. A homlokát nekidöntötte az enyémnek, majd egy szűzies csókot nyomott sóvárgó ajkaimra.

Egy nagy, lemondó sóhaj mellett megcsóváltam a fejemet, majd kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy arcának minden egyes vonását láthassam. Nyugodtságot és békét sugárzott az a kis mosoly, ami ajkain virított, és ami pár pillanat alatt hatalmas vigyorra húzódott. Felvont szemöldököm alól értetlenül pillantással szakítottam el a tekintetemet szépen ívelt ajkairól. Nem értettem a hirtelenből jött jókedvének okát, ám amint elkezdett csücsöríteni, számomra is világossá vált minden.

 - Ne majomkodj már – morogtam szem forgatva.

 - Hiányzott már nekem ez a durcis, kicsit fojtott hang. Ilyenkor haláli édes vagy – kuncogta a fülembe. – De tudod nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, mikor úgy meredtél a számra, mintha csak arra várnál, hogy teljesen rácuppanhass.

 - Mert ez tényleg így is van – csúszott ki a számon az a mondat, ami hirtelen átszáguldott a gondolataim hosszú autópályáján. Éreztem, ahogy Kimi egyszeriben megmerevedett mellettem. Minden egyes izmát megfeszítette, és látványosan kerülte a tekintetem. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – mosolyogtam rá kedvesen. Óvatos mozdulattal megcirógattam borostás arcát, majd feltápászkodtam a kanapéról, és megindultam az emelt felé. Sietős léptekkel haladtam a hálószobába, ahová egy kis menedék reményébe igyekeztem.

*

 - Napok óta van valami veled, amikor csak hozzád érek – szólaltam meg halkan, amint a háló ablakában tükröződő eseményeket pásztáztam a szemeimmel.

Kimi az ajtófélfának támaszkodva bámulta a hátamat. Nem szólalt meg, csak nézett és csendesen emésztette a szavaimat, melyeknek elhangzásába igazán sok erőt kellett fektetnem.

 - Távolságtartó vagy még mindig, és … Még egy csóknak nevezhető hosszabb puszit se kaptam tőled. Este hátat fordítasz nekem az ágyban, és az éjszaka nagy részét a nappaliban töltöd, miközben azt hiszem az jár a fejedben, hogy alszok, pedig nem, mert az altatók ellenére is sokszor felkelek az éjszaka folyamán és látom az üres térrészedet. Na meg úgy érsz szinte hozzám, mint az öcsém … Semmi … Szerelmet nem érzek már benne – motyogtam leszegett fejjel.

Ahogy az alacsony ablakpárkány fa burkolatának hibáit vizslattam, éreztem, hogy nem egy, de nem is kettő könnycsepp kezdett versengeni az arcomon. Egyik, másik gyorsabban csordult le a járomcsontomon, teljesen eláztatva így az arcomat. – Kimi, ha már nem … nem érzel úgy irántam, ahogyan 1 hónappal ezelőtt, akkor kérlek mond meg – fordultam hirtelen felé, hogy a szemeibe nézhessek. – El fogom fogadni akármit, mondj is, de nem tudom, hogy hogyan viszonyulsz hozzám. És … Ez teljesen megöl!

 - Édesem – ejtette ki gyengéden a legszívfacsaróbb becézést, amit csak el tudtam képzelni.

Hirtelen két lépéssel átszelte a közöttünk lévő métereket, majd amint odaért hozzám, két kezébe fogta az arcom, majd egy szenvedélyesen megcsókolt.

Mindenem megremegett, amint ajkai az enyémekre tapadtak. A megkönnyebbülés atombomba szerűen robbant szét a testemben. Az ereimben végigszáguldozó jóérzés, hamar elöntötte minden egyes porcikámat a fejem búbjától egészen a lábujjaimig.

 - Fogalmam se volt arról, hogy miként is kéne viselkednem veled. Nem tudtam, hogy meddig mehetek el, és hogy mit viselsz el még tőlem … Hiszen … Megcsaltalak!!! –fakadt ki hangosan. A szavai mögött rejlő undor, arcának vonásaiból is visszaütöttek. Fanyalogva nézett le rám, miközben karjaival szorosan maga mellett tartott. - Azt hittem, hogy jobb, ha egy kis teret adok neked, amíg átgondolod a helyzetünket.

 - Kimi, szeretlek és nem akarlak elveszíteni! – vetettem a szemére hevesen. – Mit … Én nem … Szóval … Mind a ketten hibáztunk, és ennek meg is ittuk a levét. Nem vethetem a szemedre, hogy félre léptél, mikor én szabályosan megöltem a fiúnkat!

A szavaim végigmarták a torkomat, amint kimondtam őket. Az igazság szúró, felemésztő fájdalma újra a mellkasomba költözött, és hirtelen úgy éreztem, hogy legszívesebben elviselnék még több rosszat, csakhogy megfulladjak a súlyuktól és eltűnjek a világ, és Kimi szeme elől.

 - Még egyszer ezt kimondod, pillanatragasztóval összeragasztom a szádat – meredt rám dühösen Kimi. Pillantását a szemeiben összegyúlt könnycseppek csak még hevesebbé tették. Szinte már vártam, hogy mikor fog alaposan megrázni, vagy felpofozni.

 - Ez az igazság – mondtam a fejemet csóválva.

 - Én vagyok mindennek a kiindulópontja! A tökéletes kapcsolatunkat teljesen szétbasztam egy görbe estével. Miattam lettél olyan ideges, hogy nem tudtad megfékezni az indulataidat. Miattam halt meg a babánk! – sziszegte idegesen, már-már undorodva.

 - Nem te tehetsz erről az egészről – motyogtam elhaló hangon.

 - De akkor te se – mondta halkan, majd az államnál fogva megemelte lehajtott fejemet. – Szeretlek. Mindennél jobban, és soha, de soha nem foglak elhagyni, még ha könyörögsz, akkor se! Túléljük ezt az egészet. Lezárjuk magunkban, mert ez már a múlté. És ketten mindennel megbirkózunk.

 - Félek, hogy … Hogy ugyan az fog történni, ami annak idején Heikki-vel és velem …

 - Ezt nem fogom hagyni! Bármit megteszek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgaink. Hogy újra teljesen boldogak legyünk … Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, Bébi – viccelte el a végét egy pimasz mondattal, amit egy szenvedélyes csókkal pecsételt meg. 

Sziasztok :)

Az előző résznél elfelejtettem nektek megemlíteni, hogy egy ideig csak hetente egy részt fogok hozni nektek, hogy egy kicsit nyugisan tudjak haladni a történettel, és ha már kellő rész meg van előre írva, akkor már a heti kettő publikált részre is áttérünk majd :D

Örömmel láttam, hogy ez a folytatás sokatoknak tetszett. Be kell vallanom, hogy ahogy írom a részeket, én azt érzem, hogy talán tényleg ez volt a helyes választás, és jól döntöttem pár hete, hogy inkább így folytatnám Kimi és Em történetét. 

Ahogy múlthéten az első, és most a második részből is kiderült, kicsit sokat fogunk lelkizni mostanában, ha mondhatom így. Egy vetélés tudom, hogy mennyire megrázhat embereket (nem saját tapasztalat, de nagyon, nagyon de nagyon közel hozzám történt már ilyen), így most próbálom azt leírni, ahogyan akkoriban gondoltam, hogy a családomból egy bizonyos szenvedő fél és a szerettei hogyan is élhetett meg mindent akkoriban. 

Valamint egy megcsalás is súlyos ütés egy kapcsolat bástyáján, aminek a megvédése érdekében sok dolgot kell még elszenvedni, és ennél is több mindent kell tenni azért, hogy helyreállítsák az ostrom következményét. És ez nem is mindig sikerül. Lehet Kimiéknek se fog a végén :)

A hozzám érkezett szöveges megnyilvánulásokra mind válaszoltam, és ezt a szokásomat próbálom majd tartani annak ellenére is, hogy tényleg lusta vagyok :D
De innen is szeretnék azért köszönetet mondani a felém érkezett pipáitokért, valamint a hozzászólásokért :)

További szép napot és hétvégét Nektek,
Em

1. rész

 - Enned kéne valamit – ütötte meg a fülemet Jesse halk suttogása. A finn szavakat eleinte nehezen tudtam csak felfogni. A meglepődöttségből való felocsúdás, és a szavak mögött rejlő értelmek felfogása nehezen ment számomra. Nem tudtam összpontosítani a hangjára, mely kedves hangszínben csengett a kórterem falai között.

Mondatára nem reagáltam. Inkább visszafordítottam a tekintetemet az ölemben fekvő mobilra, melyet valósággal átkoztam. A szemeimet ellepő, vékony könnyréteg mögül meredtem rá. Pillanatokkal ezelőtt a kórházi ágy végébe akartam dobni a készüléket, ám annyira kevés erő volt hófehér ujjaimban, hogy kicsúszott a kezemből még a lendítés előtt. Olyan érzésem volt, mintha mázsás súlyú lett volna. A combomat egyre jobban nyomta, de a kezeimmel már megmozdítani nem tudtam volna, hogy a kellemetlen érzést megszűntessem. Az öcsém azonban a segítségemre sietett, és a kis éjjeliszekrény féleségre helyezte a tokba csúsztatott vackot.

 - A doki azt mondta, hogy csak akkor enged haza, ha látja rajtad, hogy jobban vagy – közölte velem a szabadulásom kritériumát, amelyet már én is jól ismertem. Az elmúlt pár napban legalább hatszor elhangzott már ez a mondtad a hozzám beosztott főorvos szájából. Lassan kezdtem unni, és az agybaj kerülgetett miután újra és újra közölték velem. Ám én már legelső alkalommal is felfogtam a lényegét. Nem szorultam az örökös ismételgetésre.

 - Nem vagyok most éhes – mondtam színtelen hangon, majd keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaimat. Amint a tenyerem a testemhez simult, újra érezhettem a bordáimat, és a közöttük lévő kis üregeket, melyek napról napra egyre mélyebbek lettek. Egy elkeseredett sóhajjal konstatáltam, hogy sajnos ezt az érzést már nem csak bebeszéltem magamnak, hanem kézzel fogható, valós dolog volt.

 - Kimi nem sokára itt lesz érted. Szerintem nagyon rosszul érintené, ha ma is közölné vele a doki, hogy nem enged haza, mert nem látja helyesnek a távozásod – jegyezte meg halkan.

Jesse a „lelki terror”űzők közül is a legalantasabb. Pontosan tudja, hogy kire, mivel lehet hatni egy szempillantás alatt, és ezt nem rest fegyverként felhasználni az áldozatai ellen. Ő maga is jól tudta, hogy ilyen megjegyzés után nem fogom megállni, hogy ne egyek valamit, akármennyire nem kíván semmit se a testem.

 – A csokis vagy a meggy lekváros croissant kéred? – ejtette ki lassan a szavakat a győzelem ittas vigyorra húzott ajkai között. Legszívesebben arcon töröltem volna abban a szent pillanatban, de erről azon nyomban le is tettem. Egy telefont se bírok megemelni, nehogy egy kiadós pofont kiosztani!

 - Csak nem eszik valamit? – lépett be a kórterembe egy hatalmas mosoly kíséretében Dr.Wall, a dokim. Hitetlenkedve bámultam a brit szakember linóleumon megtett lépteit. El se tudtam képzelni, hogy a hatalmas mosolyával hogy volt képes átlépni azon a parányi ajtón. – Emeliija, csak nem haza szeretne menni? – kérdezte jó kedvűen.

Kicsit megrökönyödve meredtem a szakemberre, ahogyan az öcsém is. Mind a ketten megdöbbentünk a kicsattanó örömétől, és a hatalmas vigyorától, ami szinte az egész arcát beárnyékolta. A körülöttem lévő levegőben függő helyzetem kisebb komolyságot követelt volna meg. Az ember azt hinné, hogy egy vetélés, és másfél hétnyi kiborulások sorozata után a szenvedő fél doktora komolysággal fog fordulni a betegéhez. Azonban Dr.Wall-tól semmi ilyesmit nem kaptam a mai reggelen. Vigyorogva nézegette a kezében tartott papírlapokat, miközben egy-egy kósza pillantást vetett rám.

 - Nagyon élveztem a társaságukat, és a szívélyes vendéglátást, de már szeretnék a saját ágyamban aludni – motyogtam illetlenül, teli szájjal. Cinizmusban tocsogó szavaimat Dr.Wall csak egy mosollyal konstatálta, majd leült mellém az ágyra. A kezében tartott mappát összecsukta, hogy felém nyújthassa a benne rejlő iratokat. Amint kézbe kaptam, szétnyitottam, majd felolvastam magamnak a legelső mondatot, ami a papírlap legtetején árválkodott hatalmas betűkkel.

„Zárójelentés”. Amint megpillantottam a várva-várt kifejezést, hirtelen, robbanásszerűen egy kisebbfajta megkönnyebbülés hullám söpört végig a testemen. Az első pillanatban szinte el se hittem, hogy végre kézhez kaptam ezt az iratot, mellyel végre kiszabadulhattam a négy fal közül, melyeknek minden egyes négyzetcentiméterét már jól ismertem, ugyanis a repedéseket, a hibás vakolatokat több napig tanulmányozhattam. Minden egyes órámat ezzel töltöttem csak. Ez volt az egyetlen szórakozásom az elmúlt másfél hétben. Ahogy végigfutott az agyamon az elválásunk, hirtelen azt se tudtam, hogy mihez fogok kezdeni nélkülük. Mit fogok bámulni naphosszat, hogy az idő múlását észre se vegyem? Mi fogja otthon lekötni a figyelmemet, elterelni a gondolataimat?

 - Mindent köszönök – pillantottam a doktorra. Az arcán a vigyort egy kedves mosoly váltotta fel, ami az egész kisugárzását megváltoztatta. Így sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint azzal a kicsattanó jókedvével.

Amint a doki elmondta, hogy az elkövetkezendő napokban mire ügyeljek, Jessevel karöltve magamra hagytak, hogy átöltözhessek. Ahogy bezárult mögöttük a kórterem ajtaja, egyből nehézkesen lerugdostam magamról a takarót, majd lassan leeresztettem a földre a lábaimat. Óvatosan emelkedtem föl a puha matracról, majd lassú léptekkel kezdtem csökkenteni a fürdőszoba ajtó és a köztem lévő távolságot. Bizonytalan lépteim miatt kénytelen voltam hol az ágyba, hol a falba kapaszkodni. Támaszok nélkül két lépést se tudtam volna megtenni, nem hogy öt cseszett métert.

Lassan jutottam csak be a fürdőszobába, de az iramra kicsit rá is játszottam. Nem akartam újra tükörbe nézni, és szembesülni azzal, hogy hogyan is nézek ki. Félve pillantottam fel a tükörbe, mely a mosdókagyló felett lógott a halványkék csempék előtt. Amint megláttam magamat, egyből le is csuktam a pilláimat. Szabályosan megijedtem a saját arcképemtől. Elborzadva simítottam végig az arccsontom alatti bőrrészen. A puha pofik sehol se voltak. A kipirult arc helyén süppedések voltak, melyeket itt-ott lilás árnyalatú bőrfelületek kereteztek. A szemeim alatt szinte már bőröndök voltak, melyek lassacskán a fekete árnyalatai felé hajaztak. Egyszerűen borzalmas látványt nyújtottam.

Mikor naivan azt gondoltam, hogy a hálóing alatt a helyzet csak jobb lehet, tévedtem. Úgy festettem, mint egy második világháborús munkatábort túlélt zsidó nő, akit nem hogy csak éheztettek, hanem kemény munkára fogtak a nap 24 órájában. Soha nem gondoltam volna, hogy a testem másfél hét alatt képes ennyit változni, és ráadásul ilyen irányba. Már-már sokkos állapotban bámultam a tükörben megjelent lányt, és azért fohászkodtam Istenhez, hogy ez az egész legyen csak egy hülye vicc, egy álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek.

A hibernálódott állapotból két határozott koppanás rángatott vissza a jelenbe.  Egyből az ajtó felé is kaptam a tekintetemet. A küszöb feletti kis résen árnyékok körvonalai rajzolódtak ki a fehér csempén. A fáradt sóhajok hangjából, és a Makias cipő talprészének elülső végén lévő logóból egyből rá is jöttem, hogy Kimi állt az ajtó túloldalán.

 - Pár perc és kint vagyok – szólaltam meg emelt hangon, majd megnyitottam a csapot. A víz csobogása kissé eltompította Kimi szavait, de így is megértettem, hogy az ágyon ülve fog várni, amíg elkészülök, és hálás is voltam neki ezért. Jesse minden egyes nap zaklatott amikor a fürdőszobába csigatempóban igyekeztem, és sose fogta fel, hogy képes vagyok egyedül is elvégezni a szükséges dolgokat. Vele ellentétben szerencsére Kimi már az első alkalommal értelmezni tudta a kérésemet, és sose zargatott, amikor a fürdőszobában voltam.

 - A doki mondta, hogy hazaengednek – szólalt meg halkan, miután becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Egy vérszegény mosollyal reagáltam le a szavait, majd a hálócuccomat belegyömöszöltem a szatyorba, ami a kezembe volt. Amint ezzel megvoltam, az ágyhoz akartam sétálni, de nem volt merszem a falat szorongatni Kimi jelenlétében. A küszöbön álldogáltam, miközben próbáltam megalázottságom hevében kicsordult könnyeimet letörölni az arcomról. Kimi a habozásomat, és a sós cseppeket látva egyből közelebb sétált hozzám, majd óvatosan a könyökömnél fogva az ágyhoz támogatott.

Az elmúlt napokban csakis ilyen érintéseket kaptam tőle. Elzáródott előlem, és hideg volt velem. Ő se tudta, hogy hogyan viszonyuljon most hozzám, és látszott rajta, hogy nem volt tisztában a tetteinek a következményeivel, így a testi kontaktust kerülte. Rossz volt, hogy még csak meg se ölelt, mikor besétált hozzám a kórterembe, mikor a bőröm szinte már sikítva sóvárgott az érintéseiért, ahogyan a lelkem is.

Most is ugyanolyan tétlenül állt mellettem, ahogyan az első reggelen, amit a jól ismert négy fal között töltöttem. A tarkóját vakargatta és zavarában a cipőjének az orrát vizslatta, de rám nem nézett.  Nem akartam így, ilyen érzésekkel a kórházat. Tudni akartam, hogy nem utált meg teljesen azért, mert felelőtlen voltam, és a dühömet nem tudtam kordában tartani, aminek a levét egy ártatlan kis élet itta meg.

  - Kimi – szólítottam meg halkan, mire egyből rám is kapta a tekintetét. Jeges, ám csodálnivalón kék szemei fürkészően kapcsolódtak az enyéimbe. Félelem, és aggódás csillogott a kék íriszekben, melyekből a jól ismert huncut fénynek minden egyes árnyalata kialudt. – Én … Nem … Annyira … Szóval … - kezdtem bele nyögdécselve a mondandómba. Amint az első hangok elhagyták a torkomat minden egyes már összerakott mondat elhagyta az agyamat, és csak üres, sötétséget hagytak a szavak maguk után a gondolataim labirintusában. Hirtelen azt se tudtam, mit akartam neki mondani, úgy leblokkoltam, mikor fájdalommal teli pillantással rám meredt. Újra eszembe jutott, hogy én tehettem erről, és a torkom hirtelen összeszorult. Már nem csak azért nem tudtam megszólalni, mert a szavak kirepültek a fejemből, hanem azért is, mert egy rohadt gombóc szinte megfojtott akárhányszor csak levegőt vettem.

 - Istenem – nyögött fel fájdalmasan Kimi, majd a sírástól rázkódó testemet magához ölelte. Amint a karjaimat köré fontam, olyan erővel próbáltam szorítani a pulóverét, melyből csak nehezen, vagy szinte sehogy se tudott volna szabadulni. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, hogy ne érintsen. Nem akartam újra élni a poklot, melyet a lényének elvesztése miatt sokszor megjártam az elmúlt héten.

 - Szeretlek – motyogtam halkan a nyakába. – Annyira … Annyira sajnálom – csóváltam idegesen a fejemet, mely lassan már szétszakadt a fájdalomtól, ami a koponyámat támadta. – Nem akarlak elveszíteni! Ne hagyj el kérlek. Könyörgöm!

        - Em – ejtette ki meghatódva a nevemet a férfi, akinek az illatának a hiánya már-már fizikai fájdalommá nőtte ki magát a testemben. – Kicsim – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy két szép szemébe nézhessek, és megbizonyosodjon arról, hogy el is jutnak majd a tudatomig az elkövetkezendő szavai. – Mind a ketten hülyék voltunk, és eszemben sincs elhagyni téged – mondta kedvesen, majd lehajolt hozzám, hogy egy szűzies csókot lehelhessen az ajkaimra. – Otthon majd mindent megbeszélünk, és tisztázzuk a dolgokat. Szerintem már te is szeretnél nyugisan pihenni, de nem ebben a szobában. Menjünk haza – mondta szinte már suttogva, majd egy újabb csókkal meg is ajándékozott. Amint ajkaink elváltak egymástól, felkapta a kezébe a bőröndömet és az LV utazótáskámat, majd miután átkarolt, elindultunk, hogy végre magunk mögött hagyjuk a londoni kórházat, és annak fullasztó, nyomasztó légkörét.  

Sziasztok :)
Itt is van az első rész a folytatásból :)
Mint azt a fejléc is mutatja, nem tudtam teljesen elszakadni az egyik nem publikált történettől, vagyis inkább annak a címétől. Számomra mindig nehézkes valaminek a címének a kiválasztása, mert általában a címhez írom a sztorit. És mivel ez a kis alcím (Új fejezet) illik majd ehhez a folytatáshoz, ezért megtartottam :)

Nagyon hálás vagyok azért, mert ennyire elnézőek voltatok velem a variálgatásaimmal szemben. De szerettem volna olyan történetet publikálni itt és írni, aminek a szálait szívesen szövögetem, és most ezzel a folytatással pont ez a helyzet. Lelkesedéssel ülök le a gépem elé, hogy a fejemben már meglévő dolgokat pixelekre váltsak :)

Szóval köszönöm szépen sokatok támogatását, védelmező szavait, és az elnézősségeteket :)

További szép estét és hétvégét Nektek,
Em

Életjel

Sziasztok :)

Pontosan nyolc napja nem adtam semmiféle jelet nektek a bloggal, és a történetekkel kapcsolatban. Mindez az iskolának és az agyalásomnak a rovására lehet húzni. Gépnél se ültem mostanában, szóval tök furcsa most belépni a fiókomba, és elkezdeni internetezni. De míg nem voltam drága komputerem közelében, addig is próbáltam magamban rendezni a dolgokat :)

Sokan írtatok nekem az előző bejegyzéshez, és nem egy ember jelezte felém, hogy ez az én történetem, éppen ezért úgy kell cselekednem, ahogyan azt a szívem diktálja. És pont ezért fogom a Napsugarat és az Egy új fejezetet a kukába dobni. Már tényleg nincsen semmi kedvem folytatni őket, de a Barátból ellenség ... folytatását szívesen megírnám. És ahogy elnéztem a pipák számát, sokan támogatjátok is ezt az ötletemet. :)

Sajnálom, hogy sokan olvastátok volna a két történetet, de ezt a továbbiakban már biztosítani nem tudom. Az egyikből 23 rész, a másikból 5 van megírva, de egyáltalán nem tudtam magam rászánni arra, hogy folytassam őket. A Barátból ellenség folytatása teljesen lekötötte a fantáziámat :)

Szóval összegezve: A Barátból ellenséget ... folytatni fogom, bár még én se tudom, hogy mi lesz a végkifejlet. Amolyan második évad lesz, amiből kiderül, hogy Em és Kimi most véghez tudják-e azt vinni, amit a finn lány Heikki-vel nem tudott. És ha igen, akkor azok után mi lesz? Kimi és a Ferrari újra együtt? Em ehhez mit fog majd szólni? Túl tudnak majd lépni a sérüléseken? Helyre tudnak majd mindent hozni az életükben? Remélem, hogy ehhez hasonló kérdéseket fogok bennetek felvetni a történettel kapcsolatban :) És mivel újra kezdem, az epilógust is ki fogom törölni. És mivel a címemet már abban ellőttem, most lehet azon agyalni, hogy azután az "ellenség" megnevezés után Kimi mi is lesz a történet legvégén Emeliija számára. Marad az, amit egyszer már leírtam (egy szép, DE lezárult szakasz főszereplője), vagy éppen egy sokkal dominánsabb ember lesz majd a finn mérnök életében? :)

Az első részt jövőhét után fogjátok megkapni. Addigra valami fejlécet is tudok alkotni, és pár részt előre meg tudok majd írni :) 

Köszönöm szépen, hogy megosztottátok velem a véleményeteket minden eddig általam leírttal kapcsolatban :)
További szép napot Nektek, 

Em

Ui. Remélem nem gond, ha marad a blognév (mármint a Barátból ellenség ...). Címválasztásban és szereplő kiválasztásban egyáltalán nem tudok dönteni, szóval maradnék ennél a címnél, persze, ha ez nem gond számotokra :)

What should I do?

Kedves Olvasók,

     Most nem új résszel érkeztem hozzátok. És ebben a pillanatban úgy állok, hogy a Napsugárból és az Egy új fejezetből többet egy részt se fogok publikálni. És ennek meg vannak a maga okai, amiket ki is fogok fejteni ebben a posztban.

     Nem arról van szó, hogy nem bírom a rossz kritikát, és besértődnék. Egyáltalán nem. Ilyen dolgokon megsértődni butaság lenne, hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy véleményt formáljon, és hogy azt megossza másokkal. Ezeket mind meg kell hallgatni, el kell fogadni, és le kell vonni a következtetéseket amellett, hogy saját magunkban átgondoljuk a kapott véleményt. Én pont ezt teszem már egy hete.

    Az elmúlt pár napban úgy voltam, hogy folytatni fogom a történeteket, annak ellenére is, hogy páran nem szeretitek egyiket, másikat, vagy esetleg mindkettőt. Azonban amint megláttam az „erkölcsi fertő” jelzőt valami végleg megtört bennem. Nincs kedvem folytatni a két történeteket. Egyszerűen, ha megnyitom az egyik rész doc-fájlját, egyből rányomnék a „delete” gombbal és eltűntetném még a „szájber” világból is. Nincs meg bennem már az a lelkesedés, ami segített nekem a részek írásában. Abban, hogy leüssem az egyik billentyűt a gépem klaviatúráján és a betűkből szavakat formáljak, azokat pedig mondatokká fűzzem össze, ami végül egy szöveggé állna össze.

     Csalódtam magamban azért, mert ilyen érzéseket adtam át embereknek, mikor teljesen más volt a célom. (Tudom, hogy egy sztorit több féle módon lehet értelmezni, de ez a kifejlet minden gondolatomon túltesz.) Ezt én kudarcként élem meg, és szeretnék ennek még a gondolati terhétől is megszabadulni. Meg akarom mutatni magamnak, hogy tudok olyan Emeliija-t alkotni, akiről nem lesznek emberek ilyen véleménnyel. Akit újra szeretni fogtok.

     Ennek a gondolatmenetnek a megoldása reggel ötlött az eszembe. Ezt a két történetet eltüntetem, és a Barátból ellensége folytatnám egy másik módon (persze az a két történet is valahogy feltűnne, és Oli apukájának kiléte is kiderülne ahogy sok minden más is). Amolyan „2. évad” lenne, amiben a veszteség utáni történéseket, és egy kapcsolatbeli reformot vezetnék le, ami lehet, hogy sikerülne a főhősöknek, de az is megeshet, hogy csúnyán belebuknának. Rengeteg ötlet van a fejemben, amiket ha ti is akarjátok, akkor pixelekkel vágólapra vetek. Tudom, hogy eleinte ettől a folytatástól elzárkóztam, de most sok ötletem van ehhez.

     Számomra az írás nagyon fontos dolog. Tudom, hogy nagyon sokat kell még benne fejlődnöm, és kicsit se nevezhetem magamat jónak, de ezen változtatni akarok. Olyan történeteket, megfogalmazásokat akarok leírni, amikre büszke lehetek. Amik csak egy icuripicurit is közelebb kerülhetnek kedvenc íróim alkotásaiknak szintjéhez. Magam is jól tudom, hogy egyik történetem se lesz egy Bűn és bűnhődés szintű mű, de próbálkozni akarok. Antiszocialista ember lévén én a gépem táraságában tudok szórakozni. Számomra ez a bulizás. Így tudok kikapcsolni. Az pedig egy plusz ráadás, egy második kör Black Russian, hogy másik is olvassák az firkálmányaimat és szeretik őket egy kicsit is.

     Szóval, lezárásképpen azt kérnék tőletek, hogy mint olvasók éljetek a szavazati jogaitokkal és Ti döntsétek el, hogy tetszik-e nektek az-az ötlet, hogy folytatnám Kimi és Em közös történetét, aminek végkifejletét még számomra is sűrű köd fedi. Nem fogok szavazást kitenni oldalra. Szeretném, ha a poszt alatt, pipákkal válaszolnátok (így legalább tudom, hogy el is olvastátok az újabb kifakadásomat).

    A „tetszett” rubrika azt jelölné, hogy benne vagytok, és olvasnátok a részeket, a „rossz” kockácska pedig azt jelentené, hogy nem tetszik nektek ez a bennem felötlött kérdés. (Ha kérhetlek titeket, akkor a „van rajta mit javítani” fülre most ne menjen pipa :))

    És azért köszönetet szeretnék mondani azoknak a lányoknak, akik a csúnya, kicsit fájó igazsággal szembesítettek, és felnyitották a szememet azzal kapcsolatban, hogy Emeliija karakterét könnyen meg lehetett utálni és én ezt „ügyes” módon elértem. Ezen és sok más erkölcsileg nem helyes dolgon biztos változtatnék a továbbiakban.

Megértéseteket, szavazataitokat és őszinte véleményeiteket is köszönöm :)

További szép napot Nektek,

Em