49. rész

Sziasztok :)

Kicsit megkésve bár, de itt az új rész :)

A 48.-hoz érkezett kommentekből azt szűrtem le, hogy nem mindenkinek tetszett az, hogy Albrecht felbukkant :D Az egyik mondaton nagyon sokat nevettem ("Remélem a legkisebb Lauda meleg és csak barátság lesz közöttük...") :DDD A legkisebb Lauda jelenlétéről pedig csak annyit írnék, hogy lehet, hogy már a következő részben búcsúzunk tőle, de az is lehet, hogy sokáig velünk fog maradni ... Bármi lehetséges :D 

Jó olvasást nektek, 

Em.

*Kimi szemszöge*

 - Tudjátok, hogy ez milyen kikúrt idegesítő? – csaptam le hirtelen a kezemben lévő villát az asztalra. Nem csak a két jómadár, hanem a közelünkben ülő vendégek is rám kapták pillantásukat, amint az evőeszköz és a fafelület hangos csattanással találkoztak egymással. – Ha valami mondandód van neki – mutattam a velem szemben ülő edzőre miközben Sebastian szemeibe néztem -, és olyan, amit én is hallhatok, akkor mond el neki nyugodtan. Hangosan. De ne sutyorogjatok már mint valami két kis picsa!

 - Kösz a jelzőt – mosolyogott rám negédesen Tommi, majd egy darab húst rátűzött a villájára miközben felém nézett. Nem rám. Felém! Látszott rajta, hogy a vállaim felett valamit nagyon lesett, ahogyan Sebastian is. El se tudtam képzelni, hogy mit/kit kukkolhattak ennyire. Egy pillanatra hátra fordultam, majd újra Sebastianék felé néztem, de szinte a másodperc töredék része alatt hátra kaptam a fejem. Szinte arcon vágott a látván, ami az étterem sarkában fogadott engem. Emeliija egy rohadt ismerős arcú sráccal nevetgélt egy asztalnál ülve. A srác valamit nagyon magyarázott, ami felettébb vicces lehetett Em számára. – Ezt akartuk eltitkolni előled – szólalt meg morogva Pärmakoski, miután feléjük fordultam.

 - Ki az a csávó? – tettem fel ingerülten kérdésem miközben az asztal lapjának barázdáit bámultam. – Ki a faszom ez a kis köcsög? – ismételtem meg a kérdésem újra, bár kicsit hangosabban, és már a velem szemben ülők szemébe néztem.

 - Ő Niki Lauda fia. Albrecht – adta meg a számomra kellő információt Sebastian. - 1 hete találkoztak Bécsben, mikor Em elkísérte Didi-t valami hülye gálaestre.

 - És ilyen jóban vannak? – mutattam hátra a hüvelykujjammal.

 - Amint az látható – jegyezte meg lazán Pärmakoski.

 - És miért van itt Abu-Dzabi-ban?

 - Újságíró. Egy Forma-1-ben dolgozó mérnök hétvégéjét fogja az olvasóiknak bemutatni. És Emeliija az a mérnök, akit követni fog – mondta Seba.

 - Egész hétvégén – tette hozzá nyomatékosan Tommi. – Iszonyatosan jó irányban haladsz afelé, hogy azt a lányt elveszítsd! – mutatott a hátam mögé. – És ezt mind csak magadnak köszönheted! Én mondtam neked, hogy hallgasd meg. Hogy beszélj vele, de ahogy elnézem, semmit se tettél az ügyben … És ez a srác elérte azt, hogy Emeliija végre beszélgessen valakivel. És azt is, hogy nevessen. Te mit értél el nála mostanában Kimi? Csak annyit, hogy totál kikészült tőled! – vágta a csúf igazságot a képembe, majd szélsebesen elviharzott a szálloda hallja felé.

*Emeliija szemszöge*

 - … és aztán pedig előkapta az a műfület, és azt mondta a mellettem álló barátnőmnek, hogy ,,lehet, hogy elvesztettem, de meg is találtam” – fejezte be egyik történetét Albrecht, aminek végén hangos nevetésben törtem ki. Az osztrák – azt hiszem már kijelenthetem, hogy – barátom csak lazán hátradőlt lakosztályának hatalmas nappali részének közepén álló kényelmes fotelében. Vigyorogva belekortyolt a borába, majd miután az asztalra visszatette a poharat, megszabadította magát a zakójától. – Gondolom nem is kéne mondanom, hogy azon a napon láttam utoljára a lányt – jegyezte meg nevetve, majd átült mellém a kanapéra.

 - Mik ki nem derülnek Niki-ről – mondtam neki kuncogva, miközben hátra döntöttem a fejemet. Próbáltam mély lélegzetvételeket venni, hogy az intenzív nevetés után kicsit megnyugtassam magam.

 - Imádja elsütni ezeket a kicsit morbid vicceit – bólogatott hevesen. – Kérsz még egy kis bort? – emelte fel a finom nedűt. Ahogy az üvegre pillantottam, egyből éreztem a számban a bor édeskés ízét. Legszívesebben még egy pohárkával elfogyasztottam volna belőle, de tudtam, hogy holnap nekem munkába kell állnom, és keményen dolgoznom kell majd.

 - Köszönöm szépen, de nem – mondtam neki mosolyogva, majd felálltam a kanapéról. Hátul lesimítottam a ruhám szoknya részét, majd az asztalon lévő táskámat magamhoz vettem. – Köszönöm ezt a szép estét – fordultam Albrecht felé, miután kinyitottam az ajtót.

 - Én köszönöm, hogy megtiszteltél a jelenléteddel. És azt is köszönöm, hogy itt lehetek – mondta mosolyogva. – Kísérjelek el a szobádig?

 - Nem kell, odatalálok egyedül is – mondtam nevetve, majd közelebb léptem hozzá, és adtam az arcára egy puszit. – Jó éjszakát.

 - Neked is – mosolygott rám kedvesen, majd kilépett a folyosóra. Intettem neki egy utolsót mielőtt beszálltam volna a felvonóba, majd ahogy a lábam a lift padlójához ért, megfagytam.

 - Szia – köszönt kicsit talán jelzés képpen Sebastian, miután szinte levegőnek néztem a felvonóban lévő 3 férfit, köztük őt is.

 - Sziasztok – motyogtam halkan, majd előre pillantottam, az ajtókra. A fém felületen láttam, ahogy a sarokban álldogáló egyszeres világbajnok pilóta, engem bámult. Mérges pillantásokkal próbált a hátamba egy lyukat fúrni, ami érzésem szerint sikerült is neki.

 - Milyen volt az estéd? – kérdezte gúnyos hangsúllyal Kimi. Először nem akartam neki válaszolni. Továbbra is levegőnek akartam nézni, de a szavai mögött bujkáló gúny betett nálam.

 - Nagyon jó. Kellemes társaságom volt – fordultam felé mosolyogva. A lift oldalát körbeszegélyező korlátnak dőltem. Próbáltam nyugodtnak, és vidámnak látszani, ám ez nehezen ment, főleg úgy hogy Kimi iszonyatosan mérgesen meredt rám.

 - Jól megdugott, mi? – kérdezte egy negédes mosoly kíséretében.

 - Közöd, mint eszed! … Semmi – mondtam édesen mosolyogva, majd a hatás kedvéért még egyet kacsintottam is.

 - Nyugi, nem kell tagadnod. Egyáltalán nem bántanál meg engem ezzel, vagy ilyesmi … – mondta, majd mintha nagy haverok lennénk, átkarolta a nyakamat. Közel hajolt a fülemhez, majd utolsó mondatát a fülembe suttogta: - … mert tudod én nem egy lányt dugtam már meg az elmúlt 5 hétben.

Amint felfogtam mondatának lényegét, ellöktem magamtól, majd szélsebesen kiviharzottam a lift szétnyíló ajtajai között. Szinte már-már futva közelítettem meg a szobámat.

 - Nyílj már ki te szar! – ütöttem rá egyet az ajtóra, miután a mágneses kártyával nem akart egyszerűen kinyílni. Hallottam, ahogy Kimiék egyre közelebb értek hozzám, és el akartam kerülni az újabb találkozást. Sajnos a kopogásommal se tudtam ez ellen semmit se tenni, mert ahogy a benti hangokból ítéltem, Domenic éppen zuhanyozott.

 - Csak nem szívem ütött az, hogy nem egy csajnak okoztam örömet az elmúlt időszakban? – kérdezte nevetve Räikkönen.

 - Egy paraszt vagy – mondta metszőn neki Tommi, majd miután elhúzott a szobám ajtaja elől, átkarolt, s elindult velem a saját lakosztálya felé.

***

- Jól vagy? Minden rendben? – ült le elém Britta két csésze kávé kíséretében.

 - Nem vagyok jól … és nincs semmi rendben – mondtam egy sóhaj után. – De az élet megy tovább, és el kell fogadnom azt, hogy Anya többé nincs.

 - Őszinte részvétem … így utólag is – tette hozzá. A temetés óta nem találkoztam vele, ahogyan a munkatársaim 99% se, és mindannyiuk részvétel nyilvánítását a tegnapi illetve a mai napon kaptam meg. Lelkileg iszonyatosan megterhelő volt mindezt átélni.

 - Köszönöm – mondtam neki egy szomorkás mosoly kíséretében. – És a kávét is – próbáltam kicsit vidámabban hozzá tenni, de elég gyér próbálkozás volt.

 - Ha bármiben tudok segíteni, akkor szólj!

 - Akkor szólok, már most … Kérlek, valahogy szedjétek le rólam az újságírókat. Múlt hétvégén ugye nem voltam a helyszínen, Koreában pedig sírva vágtam át a paddock területén. Ma is állandóan bombáztak a kérdéseikkel, és nem hagytak békén. Folyton Kimiről és a kapcsolatunkról kérdeznek, hiszen azt se tudják, hogy szétmentünk. Tudsz valamit ez ellen tenni? Hogy egy kicsit nyugiban dolgozhassak? – kérdeztem tőle esdeklően, mire bólintott egyet.

 - Mindent megteszek, ami csak tőlem telhet.

 - Köszönöm Britta – mondtam neki hálásan, majd szorosan megöleltem.

- Most mi fog következni? – ült le a mérnökállásban lévő helyem mögé rakott székre Albrecht. A hétvégén betekintést kap a Forma-1-be az én szemszögemből, és erről egy cikket is fog írni. Még az indiai nagydíj péntekjén kérte ezt a szívességet Dietrich-től, mikor eljött hozzánk, a gyárba. Csapatunk tulajdonosa nem is nagyon ellenkezett az egész hétvégés ittlétét illetően.

 - A 3. szabadedzésre készülünk. Ilyenkor fixáljuk le a kocsikat az időmérőre – mondtam neki mosolyogva. – Mutattam már neked ezt a lapot – vettem elő a szabadedzéseink pontos menetét tartalmazó papírt. – Hát most az utolsó fázisba értünk, amikor nem azért körözgetünk, hogy az idei konstrukciókkal megismerjük a pályát, hanem azért, hogy a legtökéletesebben állítsunk be mindent. Itt már nem tesztelünk egyetlen alkatrészt se, és nem is megyünk különbféle etapokat. Csak arra koncentrálunk, hogy a kocsijaink, teljesen passzoljanak a pályához. Nekem ilyenkor lényegében csak annyi a dolgom, hogy a gumik viselkedését figyelem, és értesítem a versenymérnököt, ha valami probléma adódna – mondtam neki, majd a fejemre vettem a fülesemet, mert mondani valóm volt Ciaronnak. – Markot figyelmeztesd az elfékezésekről!

 - Vettem – reagált fél perc múlva a mondatomra, és a csipogásaimra Pilbeam.

A 3. szabadedzés után, az időmérő kezdete előtt Albrecht-et ki kellett küldenem a mérnökállásból, mert olyan információk is elhangozhattak már ott, amiről ő már nem tudhatott. Az utolsó edzésünkre is felügyelet mellett kapott engedélyt, vagyis Katie egész végig mellettünk álldogált, és a diktafonjával minden egyes mondatunkat felvette.

***

Tizedjére futottam át a hivatalos közlemény sorait, melyet Christian 5 perce nyomott a miniatürizált tárgyalóteremben ülők kezébe, köztük az enyémbe is. A picinyke szobában tizenöten szorongtunk annak érdekében, hogy az FIA döntései után meghozzuk a lehető legjobb döntéseket.

 - 1 óra elteltével tudtuk, hogy ezt a büntetést fogjuk kapni. Nem volt elég üzemanyag a kocsiban. Ennyi! – csapott az asztalra Rocky, majd szinte kirúgta maga alól a széket. – Mi a franc tartott nekik ezen 4 órán át? Tudják egyáltalán, hogy mi innen így hajnali 5 felé fogunk elszabadulni?

 - Guill, nyugodj le – mondta nyugodt hangnemben Christian, majd egy intéssel vissza kényszerítette a mellettem lévő székbe a franciát.

 - Mi is hibásak vagyunk azért a négy óráért – szólalt meg Adrian. – Túl sok adatot adtunk oda nekik, amiket egytől-egyig végig kellett nézniük.

 - 2 lehetőségünk van – vette át a szót Christian. – Vagy a mezőny legvégéről rajtolunk, a rajtrácson, vagy a boxból. Ki mire szavaz? – tette fel kérdését, ami után kicsit furán néztünk rá. Szerintem, és a többiek szerint is, elég egyértelmű volt a válasz, amit Jon közölt Horner-rel.

 - Boxutca! – mondta. – Akkor legalább bármit kicserélhetünk a kocsiban. Váltót, motort, bármit. Sőt! Teljesen más gumikat is felrakhatunk!

 - Szerintem ezt a garázsban is meg tudjuk beszélni – emelkedtem meg a székemből, majd elindultam az ajtó felé. Mindenki követte a példámat. Amilyen gyorsan csak tudtunk a boxba siettünk, ahol levettük Sebastian kocsijáról a védőhálót, majd két emelővel kicsit megemeltük a gépet.

- Mi átgondoljuk a beállításokat – mutatott magára, Adrian-ra és Rocky-ra Christian. – Ti addig cseréljetek váltót. A másik fokozat beállításút rakjátok be, ne a mostani újabb változatát – tette hozzá. – Sebnek ugyanis sokat kell majd előznie holnap!

Amint a főnökök eltűntek, a srácokkal nekiláttunk Sebastian kocsijának megbontásához. Stuart, Tom és Kenny voltak azok, akik a 35 perces munka oroszlánrészét csinálták, de mindannyian segítettünk nekik. Hol tartottuk azt az elemet, melyet kellet, hol szerszámokat adtunk a kezükbe. Az FIA műszaki ellenőre, Jo Bauer végig a boksz hátsó részében állt, és árgus szemekkel követe a mozdulatainkat.

 - Holnap rajtad lesz a világ szeme, kicsi német – veregette meg Sebastian vállát Ole, miután a szállodai folyosón elsétált mellette.

 - Aludd ki magad, mert holnap … vagyis inkább ma – javítottam ki magam, miután a telefonomon megláttam az időt, - húzós egy napod lesz – mondtam neki bólogatva, majd a saját szobám felé indultam, hogy végre pihenhessek.

 - Em – szólt utánam. - Kimi nem feküdt le egy lánnyal se – mondta, miután visszafordultam. – Csak azért mondta, hogy fájdalmat okozzon neked, és hogy visszavágjon azért, hogy te ma Lauda-val vacsoráztál.

 - Nem értem, hogy ezt most miért mondod el nekem – csóváltam meg értetlenül a fejemet. – Kimi már nem tartozik hozzám.

 - Azért jó, hogy ha ezt tudod!

48. rész

Sziasztok :)

Új hét, új kihívások, új rész :D

Mikor ma felléptem a bloggerbe, és megláttam, hogy a 29.000-es oldalmegjelenítést túlléptük, az állam körülbelül a pincénkig zuhant :D Köszönöm szépen ezt a látogatószámot nektek, valamint szeretnem megköszönni a rengeteg pipát, és a kommenteket, amik az előző részhez érkeztek :) Remélem, hogy most is tudok majd nektek olyannal szolgálni, amivel pipálásra, illetve hozzászólás írásra tudlak titeket sarkallni :D

De nem is dumálok tovább, mert vár a tömérdek házi feladat, na meg a megtanulandó leckék ... -.- valamint így ti is hamarabb elkezdhetitek falni a 48. részt alkotó betűket :D

Jó olvasást nektek, 

Em. 

Egy nagy sóhajkíséretében ültem le a Jon-nal és Ed-del közös irodánk sarkában álló asztalom mögé. Furcsa volt újra magamra ölteni a Red Bullos, illetve a szponzori logókkal ellátott ingemet. 2 hétig egyáltalán nem is gondoltam a csapatunkra, a gyárra, a munkámra. A kotka-i kirohanásom után a napjaim ugyanolyanok voltak. Naphosszat csak otthon ücsörögtem, és néztem ki a fejemből. Sírni se sírtam már. Ahogy a temetésen szépen, lassan rádöbbentem arra, hogy soha többé nem fogom tudni majd megölelni, zokogó görcsök sora tört rám. 3-4 napig szinte csak sírtam, majd egy reggel úgy ébredtem, hogy semmi se érdekelt. Üresnek éreztem magamat, és azaz érzés nem múlt el azóta se. A kotka-i ,,kiruccanásom” során, ha Jesse később érkezett volna meg, talán tényleg véget vetettem volna az életemnek. Hiszen azokban az órákban nem éreztem semmit se. De tudtam jól, hogy ha a sokk hatása elmúlik majd, újra tisztában leszek azzal, hogy senkinek se fogom már azt mondani, hogy ,,Anya”. Ez ellen próbálkoztam védekezni az ivással, és a gyógyszerekkel.

Mikor Christian és Helmut értesültek arról, hogy mit is akartam tenni, rám küldtek egy pszichológust, aki napokig járt hozzám. Nem sok mindent ért el nálam, csak azt, hogy azóta senkivel se beszélek. Felidegesített, ahogy a szavaimat, mondataimat, és a reakcióimat elemezgette a fülem hallatára. Ezek után Horner szabályosan rám szállt és ő is próbálta a lelkemet, a gondolataimat megfejteni. A saját házamban nem leltem nyugtomat miatta. Mikor megengedte, hogy az indiai nagydíj ideje alatt a gyárban elkezdhessek dolgozni, hogy értelmes dolgokkal töltsem el a napjaimat, és hogy visszaszokjak a normális hétköznapokba, fellélegeztem, ugyanis tudtam, hogy ő a világ másik felén lesz. Jó távol tőlem.

 - Christian azt kérdezi, hogy minden rendben van-e veled a gyárban, és hogy nem akarsz inkább még is otthon pihenni még egy kicsit? – közvetítette Rocky, Christian szavait. Éppen a Skype nyújtotta lehetőségeket használtuk ki francia kollégámmal, mikor hallottam, hogy valaki tiszteletét tette a szobájában. A pusmogásokból is érthetően ki lehetett venni, hogy csapatfőnökünk rontott be hozzá, aki szinte egyből érdeklődni kezdett felőlem, amint megtudta, hogy Guill éppen velem egyeztetett.

 - Meg vagyok. Jól vagyok. Nyugodj meg Christian. Minden okés velem – morogtam fáradtan, miközben az orrnyergemet masszíroztam. Éppen kezdett a migrénem csillapodni, amit Christian idézett elő nálam, mikor hangos kopogás zaja ütötte meg a fülemet. – Majd később beszélünk. Éppen Dietrich akar valamit tőlem – pillantottam az ajtón belépő osztrák felé. – Sziasztok – intettem egy aprót a kamera felé, majd szinte egyből meg is szakítottam a kontaktust. – Miben segíthetek Magának, Herr Mateschitz? – kérdeztem illedelmesen csapatunk tulajdonosától, miután felálltam a székemből.

 - Emeliija, nagyon nagy szükségem van most rád – sétált közelebb az asztalomhoz. – Ma rendezik meg az autósportokban résztvevő osztrákok gálaestjét Bécsben. És a feleségem megbetegedett, de kell nekem egy kísérő és én rád …

 - NEM! – vágtam hirtelen szavába. – Ne is folytassa. Nem fogok egy csomó ember előtt jó pofizni! Sajnálom Dietrich, de nemet kell mondanom magának.

 - Emeliija … csak annyiról lenne szó, hogy szépen felöltözöl, és egy finom vacsorát elfogyasztasz egy halomnyi osztrák ember között. Nem is kell velük beszélgetned, ha nem akarsz! – mondta mosolyogva. – Na, benne vagy?

 - Nincs azaz Isten, amiért én díszparádéba vágnám magam, egy hülye gálaest kedvéért …

***  

Pár órával később el se tudtam hinni, hogy egy bécsi kastély báltermében álldogáltam egy méregdrága ruhában, és pezsgőt szürcsölgettem Dietrich oldalán, aki egy hatalmas mosollyal az arcán hallgatta az egyik kopasz, selypítős honfitársa 100 éve történt, gyerekkori sztoriját.

Csapatunk tulajdonosa be tudta bizonyítani számomra, hogy létezik azaz Isten, akinek a kedvéért én díszparádéba vágtam magam. És ez az Isten maga volt az osztrák. Akik megfenyegetett, hogy ha nem kísérem el erre a hülye estre, akkor a szezon hátralevő részében csak otthonról fogom látni a futamokat. Mivel vissza akartam kapni a munkámat, az irathalmokat, és a telemetriai adatok tömkelegét, kénytelen voltam beleegyezni, és eljönni vele ide, az osztrák fővárosba.

 - Ezért még bosszú fogok Magán állni – sziszegtem metsző hangon Dietrich fülébe a kedvesnek nem igazán nevezhető kijelentésemet, miközben próbáltam egy édes mosolyt az arcomra varázsolni, hogy a minket bámuló emberek semmit ne vegyenek észre a pocsék kedvemből. Éppen egy lassú számra táncoltunk, mikor megosztottam a tervemet a leendőbeli áldozatommal. Sajnos az ijedség csöppnyi jelét se lehetett felfedezni Dietrich arcán a fenyegetésem elhangzása után. SŐT! Szabályosan kinevetett engem.

 - Emeliija, kérlek. Csak egy kicsit élvezd az estét – kuncogta a fülembe Herr Mateschitz.

 - Gondolom azért megérti, hogy az elmúl időszak miatt nincs sok kedvem röhögcsélni, és bájologni az ittlévőkkel – mondtam száraz hangon. – Sajnálom – mondtam bűnbánóan, mikor éreztem, hogy Dietrich izmai megfeszültek előttem. A jókedve egy pillanat alatt elillant.

 - Én tartozok bocsánatkéréssel – mondta, majd miután a derekamról lefejtette a tenyerét, az asztalunk felé intett. – Próbáltam elfeledtetni veled az elmúlt hetek rossz érzéseit, de azt hiszem, hogy kicsit túllőttem a célon.

 - Köszönöm azért a próbálkozást – mosolyogtam rá kedvesen, majd az ősz hajú férfira pillantottam, aki egy hatalmas vigyorral az arcán vetette hirtelen magát Dietrich-re.

 - Friedrich – kiáltotta el magát nevetve Mateschitz, majd jó szorosan megölelte a férfit, aki letámadta őt. – Drága barátom! Régen láttalak – veregette meg a fickó vállát.

 - Ez csak is azért van, mert szinte sose jössz haza, Ausztriába! – bökte meg főnökeim főnökét a Friedrich nevű pasas. - Ön Marion, igaz? – fordult felém a ,,drága barát”.

 - Ő a csapatom egyik nagyra tartott mérnöke – mondta nevetve Dietrich.

 - Emeliija Niniimäki – nyújtottam az öltönyös férfi felé a kezemet.

 - Friedrich Ackermann. Örülök, hogy megismerhetem – mosolygott rám kedvesen.

 - Én szintúgy – viszonoztam gesztusát. – Dietrich, én azt hiszem sétálok egyet a friss levegőn – böktem a terasz felé a hüvelykujjammal.

 - Nélkülem igazán nem kell, Kisasszony – mondta egyből Herr Ackermann.

 - Amúgy is ki akartam menni. És nem is akarok zavarni – mondtam mosolyogva, majd miután a kis kabátkámat és a kézitáskámat magamhoz vettem, elindultam a teremhez tartozó erkély felé.

Amint kiértem, magamra kaptam a kabátomat, mert egészen hűvös volt a kinti levegő. Dideregve sétáltam közelebb a korlázhoz, mely a terület szélét jelezte. Ahogy ujjaimat a hideg fémre csúsztattam, kirázott a hideg. Egy normális ember azonnal visszasietett volna a kellemesen meleg bálterembe, de egy finn, mint jómagam is, inkább kint maradt volna. És én is így is tettem. Miután egy szál cigarettát kivettem a Marlboro-s dobozból, és meggyújtottam a számba helyezett szálat, Bécs fényeit kezdtem el kémlelni. Az utcák szinte teljesen kirajzolódtak a házak között, ahogy a lámpák fényei megvilágították a járókelők útját. Az emberek, akik a hotel előtt sétálgattak, picike kis hangyáknak tűntek számomra a legfelső emeletről nézve.

 - Egy ilyen szép hölgyhöz nem illik a cigaretta – jött egy kellemes csengésű férfihang a hátam mögül. Viszont iszonyatos német akcentus bújt az angol szavak mögött, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy a mellém sétáló férfi milyen nemzetiségű is volt.  – Rendszeresen dohányzik? – kérdezte, miközben Bécs fényei felé fordult. Fura pillantásokkal mértem végig az osztrák férfit kérdése után. Nem értettem, hogy miért érdekelte őt ez ennyire. Sőt arról se volt fogalmam, hogy miért tette fel a kérdését, miután észlelte, hogy a megjegyzésére se feleltem semmit se.

 - Csak néha – válaszoltam tömören. Én itt végesnek is tekintettem a beszélgetésünket, és csak lassan, csöndesen el akartam szívni a fél perce meggyújtott szálat, ám a ,,zaklatóm” ezt nem így gondolta.

 - Albrecht vagyok – nyújtotta felém jobb kezét.

 - Emeliija – mondtam alig artikulálva, miközben megráztam kezét, ugyanis a Marlboro-t az ajakaim között szorítottam, míg illedelmesen reagáltam gesztusára. – Nagyon ismerősnek tűnsz nekem – jegyeztem meg úgy mellékesen, miután egy kis füstöt kifújtam a sötét éjszakába. – Nem találkoztunk mi már valahol? – érdeklődtem tőle kicsit talán kíváncsiskodva. Miután a megjegyzésemen csak elmosolyodott, de nem mondott semmit se, fel kellett tennem a kérdésem, hogy kiderüljön, hol találkoztam már vele, hogy ilyen ismerős nekem az arca.

 - Albrecht Lauda a teljes, becses nevem – mondta mosolyogva, ahogy rám pillantott.

 - Lauda fia vagy – hangzott el tőlem a roppant bölcs kijelentés.

 - A legkisebb – bólintott lassan egy nagyot. – Maga pedig a Red Bullnál dolgozik, ha jól tudom.

 - Nyugodtan tegezz, hiszen én is ezt tettem – mondtam neki lazán egy vállrándítás mellett,  majd egy újabb szál Marlboro-t akartam kihúzni a dobozból, mikor meleg tenyerét a kezemre helyezte. 

 - Mi lenne, ha inkább meginnál velem valamit, mintsem hogy egy újabb szálat elszívj? – kérdezte mosolyogva, miközben azon volt, hogy ujjaim közül a drága dohányáru dobozás kivegye. – A tüdőd biztosan díjazná – tette hozzá nevetve.

- De csak azért, mert kezdek eléggé fázni – mutattam rá komolya arcot vágva, majd mikor elindultam a terem felé előtte, elmosolyodtam. 

 Szerk.megj.: Lauda-nak a valóságban 3 fia van (Lukas, Mathias és Christoph, aki egy házasságon kívüli csemete), az én történetemben azonban 4 lesz neki (és mindegyikőjüknek Marlene lesz a szülőanyja) J

47. rész

*Kimi szemszöge*

Idegesen ugrottam fel Emeliija ágya mellett lévő fotelből. Az ajtó felé siettem, majd próbáltam olyan gyorsan elhagyni a szobát, ahogy csak tudtam. Ahogy bezárult mögöttem az ajtó, nekidőltem a falnak, majd mély lélegzetvételekkel próbáltam egy kicsit megnyugtatni magam, ám ez nem sikerült. Ökölbe szorított kezem még mindig remegett, ahogy az ajkaim is az idegességtől. Legszívesebben behúztam volna egyet annak a gyökérnek, aki jelenleg egy ágyban fekszik azzal a lánnyal, akit még mindig szeretek, a történtek után is.

Nekem kéne most Emeliija mellett lennem, és borogatnom a fejét, a testét, hogy a láza lejjebb menjen. Nekem kéne nyugtatóan simogatnom a haját, a karját, a hátát, és ügyelnem arra, hogy nyugodtan tudjon aludni. Nekem kéne most mellette lennem, nem pedig annak a ficsúrnak, akit legszívesebben most agyonvernék. Huovinen láthatóan élvezte azt, ahogy a szemem előtt ápolhattam Em-et. Lerítt róla, hogy szinte minden egyes dolgot nem csak azért csinált, hogy a beteg lány rendbe jöjjön, hanem azért, hogy engem idegesítsen. Az ő kotnyeles szájának köszönhetően vesztettem el azt a nőt, akit igazán szerettem, és ezzel kapcsolatban egy kicsi megbánást se tanúsított. SŐT! Olyan volt, mintha büszke lenne saját magára azért, mert szét tudott minket szakítani.

 - Kimi, jól vagy? – guggolt le elém Sebas ex-trénere, a jelenlegi hoki edző, Tommi. Kicsit ijedten méregetett a honfitársam. Minden porcikámon végigfutott a pillantásával, majd értetlenkedve a szemembe nézett. – Heikki miatt vagy ilyen szinten dühös, ugye? – kérdezte miután leült mellém a fal tövébe. Nem mondtam neki erre semmit se, csak bólintottam egyet. – Akarod, hogy kiküldjem őt onnan? Emeliija is biztosan nyugisabban tudna pihenni, ha nem fogdosnák állandóan – morogta.

 - Nem kell, kösz – mondtam fojtott hangon. – Mivel tudnék most a legtöbbet segíteni Neki? – fordítottam a fejem Pärmakoski felé. Tanácstalanul néztem rá annak reményében, hogy ő tud nekem segíteni ezzel kapcsolatban.

 - Nem tudom Kimi – vonta meg a vállát. – Nem vagyok pszichológus, se párterapeuta. Mint barát vagyok most itt, hogy Em kiöntse egy olyan valakinek a szívét, aki nem folyt bele az elmúlt időszak dolgaiba. Sebastian ezért kért meg engem, hogy idejöjjek, és segítsek neki. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tenned. De talán ha meghallgatnád, akkor sokkal könnyebb lenne neki a helyzete, és te is tudnád, hogy mi miért, és hogyan történt – nézett rám kicsit kioktatóan.

 - Te ismered a teljes történetet velük – böktem a szoba felé, ahol Heikki és Em egyedül voltak bent – kapcsolatban? – kérdeztem tőle. Bólintott egyet, majd egy nagyobbat sóhajtott.

 - Elmondanám neked, de ez nem az én reszortom. Ezt nektek, kettőtöknek kell tisztáznotok. Nem fogok belefolyni ebbe a dologba, mert nem is lenne értelme. Ez csak rátok tartozik. Senki másra … Lemész Jesse-hez? – kérdezte egy félpercnyi csönd után. - Nem akarom, hogy ő is egyedül legyen főleg, hogy látta a nővérét teljesen szétcsúszva, akit eddig a legerősebb nőnek tartott.

 - Lemegyek – emelkedtem fel a földről. Pärmakoski is ugyanígy tett, majd mielőtt elindulhattam volna a lépcső felé, elkapta a karomat.

 - Kimi, hallgasd meg őt! – mondta emlékeztetően, majd óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját, mely mögött egyből el is tűnt.

Lassan sétáltam le a földszintre. próbáltam egy kicsit rendezni a gondolataimat, és azt is ki kellett találnom, hogy mit mondjak Jesse-nek, vagy, hogy hogyan nyugtassam meg, ha teljesen ki lenne ő is. Mikor odaértem a kanapéhoz, ahol ült, egy mély lélegzetet vettem, majd megérintettem a vállát.

 - Leülhetek? – mutattam a mellette lévő üres helyre. Egy bólintással válaszolt kérdésemre, majd egy kicsit hátrébb húzódott, hogy ellépjek előtte.  Miután helyet foglaltam, csendesen néztem hol a cipőm orrát, hol a nappali berendezési tárgyait. Nem tudtam, hogy mit kellett volna mondanom Jesse-nek, és nem akartam valami hülyeséggel előjönni, így inkább csöndben maradtam. Látszott rajta, hogy nagyon őrlődött, és agyalt valamin, de azt nem tudtam, hogy min. Éppen már azon voltam, hogy megkérdezem tőle, mikor hirtelen megszólalt.

 - Mikor ide értem nem találtam a házban sehol se a nővéremet – mondta lassan, tagoltan, majd egy pillanatra rám nézett, de szinte egyből vissza is fordult a dohányzóasztal felé. – Félve kutattam át érte a házat, és mikor nem találtam, kezdtem nagyon megijedni. Aztán mikor megláttam, hogy rövidnadrágban, és atlétában ül kint a hidegben, miközben vedelt és sorra szívta a cigaretta szálakat, kicsit megnyugodtam, mert 

nem csinált valami hülyeséget. De mikor kimentem hozzá és rám nézett … akkor … Olyan volt, mintha egy élő halott ült volna a lépcsőn – mondta zavartan, majd letörölt az arcáról egy könnycseppet. – A szokásosnál is fehérebb volt, és teljesen szétcsúszottnak látszott. Mikor megszólítottam nem reagált, és nem is mondott semmit. Csak bámult maga elé, és nézegette anya fényképét … Apa azt mondta, hogy jót tesz majd neki 1-2 nap itt egyedül. Mindig is ide jött le, Kotka-ba, ha egy kis nyugalomra vágyott, és nem álltunk az útjába. Azt hittük csak csend kell neki, és nyugalom. De nem hittük azt, hogy elkezd majd piálni … Gyógyszereket akart bevenni a szemem láttára, Kimi – nézett rám kétségbeesetten. Szemeimből ömlöttek a könnyek, miket sehogy se tudott már letörölni az arcáról. – Azt mondta, hogy meg akar halni, és meg is fog, kerül amibe kerül. Öngyilkos akart lenni!!! – csattant fel idegesen. Felpattant a kanapéról, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal az asztalon lévő vázát a földre söpörte. Hangos csattanással ért földet az üvegből készül dísztárgy. Jesse mint aki begőzölt, elkezdte a nappaliban lévő dolgokat dobálni, miközben ordított.

 - JESSE! NYUGODJ LE! – fordítottam magammal szembe. – Nyugi – mondtam halkabban, mire kezei mögé rejtette az arcát, majd hirtelen a nyakamba borult. Olyan erővel szorított magához, hogy majdnem megfulladtam, de nem toltam el így se magamtól, bár kicsit kellemetlen volt, hogy egy pasi ölelgetett.

 - Bocs … nem … nem akartalak … letámadni – mondta egy sor szipogás között, miközben elhúzódott tőlem.

 - Semmi baj, haver – mondtam neki, majd megveregettem a vállát. – Azt hiszem jobb lenne, ha most lepihennél egy kicsit.

 - Igen – mondta sűrűn bólogatva, majd lassan elindult az emelet felé. – Kimi – fordult hátra.

 - Hmm? – néztem utána.

 - Kösz, hogy itt vagy – mondta egy szomorkás mosoly kíséretében. Legyintettem egyet, majd végignéztem, ahogy lassan felbattyogott az emeltre. Leültem a kanapéra, majd nem sokkal később el is dőltem rajta. Iszonyatosan fáradtnak éreztem magam.

***

Hangos csattanásra riadtam fel. Gyorsan körbe néztem, de csak a TV-vel és egy szekrénnyel találtam magam szembe. Kicsit meg kellett emelkednem, hogy a kanapé háta mögött lévő teret is feltérképezzem. Ahogy a konyha felé pillantottam, megláttam Emeliija-t, aki szitkozódva próbált meg lehajolni a földön lévő, törött bögre darabkáiért, de közben majdnem hanyatt esett. Gyorsan felálltam a kanapéról, és a konyhába siettem, mielőtt ez meg is történt volna.

 - Ne érj hozzám – sziszegte csukott szemmel, mikor a karjánál fogva megpróbáltam megtartani. – Nem hallod? – kérdezte idegesen, majd kitépte a karját az ujjaim közül. Dülöngélve a pulthoz sétált, majd miután ott megkapaszkodott, leakart venni még egy bögrét, ami ugyanúgy járt, mint az előző.

 - Segítek – mondtam neki.

 - Te nekem ne segíts – csattant fel hangosan. – Egyébként is mi a francot keresel te itt???

 - Sebastian kért meg, hogy hozzám ide őket – suttogtam.

 - Idehoztad őket. Mehetsz is – mutatott a bejárati ajtó felé. Egy pillanatra elkellett engednie a pultot. Elvesztette az egyensúlyát, és majdnem eldőlt. Utána kellett kapnom, hogy ne alakítson ki közelebbi kapcsolatot a padlóval. – Elengedhetsz – mondta halkan, mikor a mellkasomhoz szorítottam, mert a két lábával nem tudta megtartani magát, és szinte összecsuklott előttem.

 - Még mindig lázas vagy – állapítottam meg miután hozzáértem fedetlen bőréhez. – És ki vagy izzadva. Nem kéne így járkálnod, főleg nem papucs nélkül.

 - Szard le, hogy mit csinálok. Ha eddig le tudtad szarni, most is menni fog – mondta rekedten, majd miután megköszörülte a torkát eltolt magától. Aggódva néztem végig, ahogy egy pohárba töltött magának teát, majd elindult az emelet felé. A lépcsőknél járt, mikor összeesett.

 - Ne kapálózz már! – szóltam rá erényesen, miután felkaptam az ölembe és ő elkezdett ütögetni. – Felviszlek és utána hozzád se fogok érni! – mondtam neki idegesen, majd felléptem az első lépcsőfokra.
 - És utána el is húzhatnál innen – morogta a pulóverembe. 

46. rész

Sziasztok :)

Pont most fejeztem be a 46. rész átalakítását, és ebben a formában nem is annyira vészes számomra. 3 nap alatt legalább 7-szer átírtam, mert sose tudtam dűlőre jutni, hogy hogyan is kezdjem el ezt a részt, valamint az egyes mozzanatokat se tudtam nekem tetszően beleilleszteni a szövegbe. De szerencsére kész lettem vele :D

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett pipákat, és a kommenteket, amiknek íróik eltalálták, hogy miért is akadt ki Kimi Em-re. :D 

De nem is rizsázok tovább :)

Jó olvasást Nektek,

Em.

Ui.: Bocsássatok meg nekem, hogy ilyen sokára hoztam ezt a részt :/ :)

- Em, minden rendben? – ütötte meg fülemet Domenic rekedtes hangja. Válaszul csak heves bólogatásba kezdtem, majd verejtékes arcomhoz tapadt tincseimet a fülem mögé tűrtem. Megigazítottam a pizsamaként funkcionáló topom pántját, miközben azon voltam, hogy szapora légzésemet kicsit csillapítsam. – Sikoltoztál – nézett rám hunyorogva szobatársam, miután felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát.

  - Bocsánat, hogy felvertelek. Nem akartam – mondtam neki bűnbánóan. Elengedtem a fülem mellett megjegyzését, mert nem tudtam volna mit mondani rá. Először furán méregetett, majd miután átült az ágyamra, hüvelykujját végighúzta az arcomon. Éreztem, ahogy a könnycseppek, amiket elsimított, hirtelen benedvesítették a duzzadt redőket a szemem alatt.

 - Itt alszok veled ma is, jó? – kérdezte kedvesen, majd miután arrébb hessegetett, befeküdt mellém, az ágyamba. Az elmúl 3 hétben sokszor aludtunk el újra így, mikor egy rémálomból felkeltem, és nehezen tudtam magam Álomországba visszarepíteni. Domenic testének melege, és kellemes, nyugtató hatású hangja sokat segítettek nekem olyankor abban, hogy elaludjak.

 - Köszönöm – suttogtam halkan, miután a brit elhelyezkedett alattam.

 - A barátom vagy. Nagyon jó barátom, és ha így segíteni tudok neked, akkor egy szó nélkül elviselem azt, ahogy a térdedet néha az oldalamba vágod, mikor alszol – kuncogta.

 - Bocs – nyögtem ki bágyadtan.

 - Semmi baj – mondta, majd lassan elkezdte simogatni a hajamat, aminek köszönhetően hamar visszaaludhattam.

Másnap reggel viszonylag korán ki kellett kelnem az ágyból. Christian a szabadedzések előtt összehívott egy megbeszélést nekünk, mérnököknek. A stratégiánkat akarta tökéletesíteni, valamint a kocsikon elhelyezett újításokra hívta fel a figyelmünket. Rajtam kívül szinte mindenki aktívan részt vett a megbeszélésen. Itták Christian minden egyes szavát, míg én szótlanul üldögéltem a közös megbeszélő helyeként funkcionáló kamionban elhelyezett székemben. Hol a laptop-om monitorát, hol pedig remegő ujjaimat figyeltem, melyeket próbáltam az asztal alatt elrejteni a többiek tekintete elől. Az elmúlt 3 hétben naponta már majdnem literszámra fogyasztottam a kávét, valamint a csapatunkat támogató energiaitalt, aminek mellékhatásai szépen lassan kezdtek jelentkezni nálam. Sokszor szédültem, minden nap hányingerem volt és remegtek a kezeim, valamint a vérnyomásommal se volt minden rendben. Lexi szerint ügyesen haladtam egy szép kis koffeinmérgezés felé, de nem tudtam meglenni a koffeinnel teli italok nélkül. Az éjszakáim egyszerűen borzalmasak. Míg mások nyugodtan tudnak aludni, addig én óránkét felkelek egy-egy hülye álom miatt. Sokszor lelkiismeret furdalásom is van, mert Dom-ot rendszerint fel szoktam verni, és nem egy hamar álomba szenderülő típusú pasival kell egy szobában lennem.

 - Ememliija, beszélhetnénk? – húzott ki a trélert éppen elhagyni készülő sorból Christian. Miután mindenki a kamion hátsó részén kívül volt, becsukta az ajtót, majd az egyik szék felé intett. – Ma este a fiúknak kimenőt adtam. Szeretném, ha velük mennél – dőlt a székem melletti falrésznek.

 - Nincs valami sok kedvem iszogatni … - mondtam egy fél perces csönd után. – Inkább pihenni szeretnék.

 - Az elmúlt 3 hétben teljesen bezárkóztál. Nem beszélsz senkivel se a csapatból, csak Rocky-val és Centauro-val. Mikor a gyár ebédlőjébe belépek, akkor téged folyton külön látlak a fiúktól. Egyedül gubbasztasz egy sarokban, miközben próbálsz valamit csinálni, ami evéshez hasonlít … Féltünk téged – mondta csendesebben, kisebb kirohanása után.

 - Nem kell. Jól vagyok – mondtam neki mosolyogva, majd lassú léptekkel megcéloztam a kijáratot.

A napom viszonylag csöndesen telt, annak ellenére is, hogy Christian szinte végig szuggerált. A laptopom előtt ültem folyton, és felesleges adatokat elemezgettem, hogy úgy tűnjön az engem árgus szemekkel figyelőnek, hogy ezerrel dolgozok. Az ebédemet is a srácokkal együtt fogyasztottam el, igaz a beszélgetésükbe nem kapcsolódtam be. Csak csöndesen hallgattam őket, és folyton próbáltam magam arra rávenni, hogy nevessek, és jól érezzem magam velük. Ez nem igazán sikerült. Mint valami kuka, úgy ültem közöttük.

 - Ennyire fázol? – pillantott kíváncsian remegő kezeimre Sebastian, akinek éppen a koreai pálya azon részeit próbáltam megmutatni az aszfaltcsík alaprajzán, ahol egy esetleges elfékezéssel defektet is okozhat magának.

 - Aha – mondtam oda se figyelve, majd gyorsan folytattam a magyarázást.

Mellettem Joe állt, akinek szinte kiestek a szemei a helyéről, úgy bámulta ujjaimat, amik megállás nélkül remegtek. Egyik pillanatban még csak némán figyelte a kezemet, a másikban pedig szélsebesen kiviharzott mellettünk a mérnökállásból. Először nem is tudtam elképzelni, hogy hova siethetett, ám amikor Horner megjelent az ajtóban, megvilágosodtam.

 - Mióta remegnek ilyen rendszerességgel a kezeid? – kérdezett rá hirtelen a dolgokra Christian, mikor egy kis szünetet tartottam a beszédem közben. Félig meddig hátra fordítottam a fejem, majd, mint aki nem hallotta a kérdést, folytattam a magyarázást Sebastiannak. – Kérdeztem valamit – csapta le hirtelen a gépen tetejét a brit. A forgó kerekű székemet eltolta az asztaltól, majd magával szembe fordított, és szuggerálással kényszerítetett, hogy a szemébe nézzek. – Mióta? – ismételte meg mondatának első szavát Christian.

 - 3 hete – mondtam halkan.

 - Szóval akkor három hete iszol annyi kávét, hogy a kezed remeg tőle, szédülsz sokszor és hányingered van, valamint a vérnyomásod is ezért rossz – mondta összegezve a dolgokat. – Ha koffeinmérgezést fogsz kapni, kirúglak – figyelmeztetett kemény hangon. - 3 hete hallom azt a fiúk, hogy az ébresztőórád folyton csörög. Hogy nem beszélsz velük, sőt senkivel se. Elzárkózol bármiféle kapcsolatteremtés elől. Folyton dolgozol, de emellett keveset alszol. Eddig vártam azzal is, hogy a rémálmaiddal kapcsolatban hozzám fordulj, amik miatt az éjszaka kellős közepén sikítva ébredsz fel. Emeliija, elhiszem, hogy fáj neked ez az egész, ami közted és Kimi között történt, de akkor se rendezheted le a dolgokat ezzel.

 - Ez az én életem. Úgy élem hát meg a dolgokat, ahogyan én akarom – mondtam idegesen, majd felpattantam a székből. Ki akartam csörtetni Christian mellett, de elkapott a karomnál, és visszarángatott a mérnökállásba. – Most jobb lenne, ha felvágnám az ereimet? Képzeld el így küzdök ez ellen a kényszer ellen! – kiabáltam 5 centire az arcától. - Nem akarom kinyírni magam, csak egy kis nyugalmat akarok. A kávét, pedig azért fogyasztom liter számra, mert másképpen nem tudok ébren maradni. Nem tudok dolgozni, nem tudok létezni. Dolgoznom kell, hogy ne agyaljak – vágtam a dolgokat zokogva hozzá. – Egyszer már így túléltem egy kemény időszakot. Mikor Heikki-vel szakítottunk. Most is menni fog – mondtam neki határozottan, majd miután megtöröltem a szemeimet, távoztam a helyiségből. Azt hittem, ezzel sikerült leráznom Christian-t, de nem így történt. Drága főnököm követett engem a home-ba, ahol egyszer csak megtolt az irodája felé. Amint bezárult mögöttünk a kis szoba ajtaja, egyből vallatóra fogott.

 - Mi volt annak az oka, hogy Kimivel szétmentetek? – tette fel első, ám egyben legfontosabb kérdését Horner, miután leült az asztala mögé.

 - Tudomást szerzett arról Heikki születésnapi buliján, magától Heikkitől, hogy annak idején mi több, mint 10 évig együtt voltunk. Gyerekkori szerelem fűzött Sebastian tréneréhez. Valamint a jegyese is voltam, és egyszer elvetéltem míg együtt voltunk. Ezek betettek Kiminél. Azt hitte, hogy a kapcsolatunk alatt is csaltam őt vele. Hazug picsának nevezett, majd egyszerűen kidobott – mondtam tömören, érzelemmentesen. Horner arcáról le lehetett olvasni, hogy kisebb sokkot kapott az információk hallatán. Pár perc múlva jutott csak el arra a szintre, hogy reagálni tudjon, de mikor bele akart kezdeni, kinyílt az irodájának ajtaja.

 - Emeliija kerestek otthonról – szólított meg Helmut. Rápillantottam, majd felálltam a székből. Érdeklődve néztem rá, mert nem tudtam, hogy miért kereshetnek engem az otthoniak. – Hívd vissza az öcsédet.

*Lempi szemszög*

 - Egy büdös nagy gyökér vagy Räikkönen, semmi más – sziszegtem az unott képet vágó honfitársam arcába dühös szavaimat, majd egy nagyot rácsaptam a kamionra, mely mellett Kimi állt. – Miért nem vagy képes meghallgatni? Ha megtudnád mi hogyan történt, akkor nem haragudnál rá azért, mert életének eme részét eltitkolta előled. És gondolom neked is vannak olyan malőrjeid, amikbe nem avattad bele Em-et – böktem meg erősen a mutatóujjammal a mellkasát. Egyből oda is kapott. Eltorzult fejjel kezdte el dörzsölni azt a részt, ahol mutatóujjam találkozott a testével. – Nem érdemled meg őt. Neked simán elnézne egy ilyet, mert szeret! És nagyon fontos vagy neki!

 - Ha fontos lennék neki, akkor nem hazudott volna a szemembe! – mondta idegesen. – Egy balfasz voltam, mikor összejöttem egy ilyen hazug lotyóval!

 - Még egy ilyen megnevezés, és halott leszel – sziszegtem a képébe, majd faképénél hagytam. A home-unk felé indultam. Próbáltam magam lenyugtatni, mert nem akartam teljesen felidegesítve visszasétálni a fiúkhoz.

 - Kiosztottad? – kérdezte vigyorogva Lee.

 - Ki – mondtam, majd egy nagyot fújtattam. – Jösztök fel kicsit pihenni – böktem a fejemmel az emeleti pihenőrészleg felé, ahol a szabad perceinket szoktuk kiélvezni egymás, és egy klíma társaságában. A fiúk mindannyian bólintottak. A lépcsőfokokat kettesével véve közelítettem meg az emeletet, mely hűvös levegővel kecsegtetett. Amint felértem, megtorpantam. Az emeleten csend honolt. Zokogás, szipogás, és halk suttogások töltötték be a hatalmas, üres teret a halk léptek mellett. Egyből felismertem barátnőm hangját. Em az egyik tologatható szekrény előtt guggolt. Egyik kezével a tárolóba kapaszkodott, a másikkal pedig a telefonját szorította arcához, melyen a kinti fények megcsillantak. Teljesen könnyárban úszott arca.

 - Christian, mi történt? – kérdeztem Horner-től, aki a fal mellett álldogált. Az ajkait rágcsálta miközben hol Emeliija hátát, hol pedig a padlót bámulta. Lee, Ed, Tom, Kenny, Peter, Dom és Stuart is közelebb araszoltak hozzánk, majd érdeklődő pillantásokat lőttek brit honfitársuk felé.

 - Az anyja … szívrohamot kapott – mondta lassan miközben Em felé fordította a fejét. Keményen, érzelemmentesen közölte velünk a hírt. Nem látszódott rajta semmiféle érzelem.

A fiúk elképedve néztek rá, míg én sokkot kaptam. Nem tudtam felfogni a hallottakat. Hihetetlennek tűnt mindaz, amit mondott. Nem tudott megszólalni senki se. Mindenki sajnálkozva kezdte el méregetni barátnőmet, aki a fejét csóválva magyarázott a vonal túlsó végén lévőnek, miközben megállás nélkül zokogott.

 - Rendbe jön majd? – kérdezte Lee miután Christian jobb oldalára állt. A fiúkkal csöndesen vártunk a válaszára, miközben mindannyian őt bámultuk. Pár pillanatig Christian csak bámulta Em hátát, majd a földre pillantott, aztán végül ránk emelte tekintetét.

 - Meghalt – mondta tömören, majd újra elkezdte rágcsálni az ajkait miközben visszapillantott Emre, majd lehajtott fejjel hallgatta tovább barátnőm keserves zokogását.

45. rész

,,HIVATALOS KÖZLEMÉNY” – állt nagy betűkkel a hófehér, A4-es lap legtetején, melyet éppen a kezemben tartottam. A mai nap folyamán legalább százszor elolvastam már azt a csekély 5 sort, ami fehéren-feketén állt a papíron. Legelőször képes voltam felfogni az ott leírtakat, bár azt hiszem, hogy a média képviselői, azok a gusztustalan firkászok, akik egész nap a nyakamban loholtak, képtelenek voltak értelmezni a mondatokat, melyeket Katie fogalmazott meg még kora reggel.

A finn bulvármagazinnál dolgozók, akiknek interjút adtunk, már ki is adták a szeptemberi számukat, melynek legelején, a címlapon mi virítottunk. Kimi és én. A porkkalai ház nappalijában készült kép alatt pedig egy ,,Kimi Räikkönen újra szerelmes” cím virított. Az újságot is kézhez kaptam a lap egyik újságírójától. Még reggel adta oda nekem, miután megtapasztalhattam azt, hogy milyen érzés az, amikor nem tud az ember egy lépést se tenni anélkül, hogy diktafonos, kiabáló emberek ne állnák az útját. Nem volt valami kellemes úgy dolgozni, hogy folyton valaki járkált utánam. Mikor a home-unk háta mögött leellenőriztem Ed-del a kerekekben lévő nyomást, akkor is legalább három fotós álldogált tőlünk körülbelül 10 méterre, és a gépeiket folyton kattogtatták. Katie egész nap mellettem volt, és ő maga közölte azokkal az újságírókkal a közleményben leírtakat, akik esetleg nem olvasták el a fehér lapra nyomtatott mondatokat. Akadt azonban olyan is, aki ezt megtette, de ennek ellenére is bombázott a hülye kérdéseivel. Őket egyedül nem tudtam volna leszerelni, de Katie talpraesett volt, és hamar elküldte őket a közelemből, és folytathattam a munkámat legalább 10 percig, amikor ugyanis újra megrohamozott valaki.

 - Sajnálom, hogy ezt el kell viselned miattam – hallottam meg Kimi rekedtes hangját. Lassú léptekkel átszelte a szinte kihalt étkezőnket, majd leült mellém az egyik fal tövébe. – Ne haragudj – mondta bánatosan, mire megráztam a fejemet, majd a vállára helyeztem nehéz kobakomat. – Utálom ezt a kibaszott felhajtást, amit körülöttem keltenek – morogta idegesen. – Ugyanolyan ember vagyok, mint ők! Gyökerek …

 - Majd csak békén hagynak minket – küldtem felé egy biztató mosolyt.

Pár percig csöndesen ott üldögéltünk, majd fel kellett állnunk, ugyanis a munkások szét akarták szedni a főhadiszállásunkat.

 - Nem is gratuláltam még neked a harmadik helyedért – fordítottam kicsit oldalra a fejemet, hogy láthassam Kimi arcát, aki a hátam mögött ült. Miután visszaértünk a szállodába egyből megcéloztuk a hatalmas kádat, ami Kimi hotelszobájának fürdőjének sarkában állt. Teleengedtük kellemesen langyos vízzel, és jó sok habbal. Jó volt egy kicsit ellazulni a fárasztó nap után.

 - Egy harmadik helyért felesleges a gratuláció – morogta. Csúnyán pillantottam rá, miután kicsit oldalasan beültem a kád sarok részébe. –A harmadik hellyel a seggem is kitörölhetem, szóval ne nézz így rám! Igazam van.

 - Nincs – mondtam neki tömören.

 - De!

 - Nem!

 - De, igen!

 - De nem!

 - De igen! – vágta rá nevetve, majd odahúzott magához. – Mikor akarunk majd házat nézni? – kérdezte susogva, miközben a nyakhajlatomnál cirógatott az orra hegyével.

 - Olasz nagydíj utáni héten? Akkor úgy is csak pénteken kell majd bemennem a gyárba először csak.

 - Engem is elengedtek a hét első felére – mondta egy kisebb gondolkozás után.

 - Azt ugye tudod, hogy jövő hét utáni héten, vasárnap Heikki születésnapi bulijára vagyunk hivatalosak? – kérdeztem Kimitől.

 - Én nem megyek! – jelentette ki határozottan, majd miután kicsit eltolt magától kiszállt a kádból. Az egyik törölközőt a dereka köré csavarta, majd a szekrénynek dőlt, amibe bele volt építve a mosdókagyló. – Minek mennék én annak a gyökérnek a születésnapjára? Nem vagyunk haverok, sőt ő számomra egy senki. Nem fogok jó pofizni vele pár órán át. Az nem az én asztalom – morogta. – Te menjél nyugodtan, de én nem fogok – mondta a fejét csóválva, majd kisétált a fürdőből.

 - KIMI! – kiáltottam utána, miután felálltam a kádban. Az egyik törölközőért nyújtózkodtam, hogy ne egy szál semmibe vágtassak utána. – Most egy estét nem kibírsz?

 - Nem – mondta, majd magára rángatta a boxerét, amit előzőleg az ágyára dobott. – Nem fogok elmenni a hülye bulijába, mikor legszívesebben megcsapnám azt az idióta fejét!

 - Neked mi a bajod vele konkrétan? – kérdeztem tőle kicsit idegesen.

 - Mindegy – vágta rá egy vállrántás kíséretében, majd miután bekapcsolta a plazma TV-t ami a szoba nappali részének sarkában álldogált, levetődött a kanapéra.

 - Kimi – búgtam csábos hangon nevét, mire rám pillantott.

 - Nem fogsz meggyőzni – mutatott rám, miután figyelmét újra a TV-nek szentelte.

 - Bajnok – súgtam a fülébe miután hátulról átöleltem. Karjaimat összefogtam a mellkasa előtt, majd egy puszit nyomtam a füle mögé. – Az én kedvemért se? – kérdeztem tőle bánatosan. Felültem a kanapé háttámlájára, és próbáltam onnan úgy lenézni rá, hogy megessen a szíve rajtam. Ez a tervem nem jött be, mert Kimi rám se pillantott. – Kimppaaaaa – búgtam cuki hangon.

 - Sose hívtál még így – mondta nevetve, majd a derekamnál fogva lehúzott az ölébe. – Mond még egyszer – súgta ajkaim közé, majd miután megcsókolt vigyorogva és kissé sürgetően nézett rám.

 - Kimppa – ejtettem ki lassan becenevét, miközben végig meghatározhatatlan színű szemeibe néztem. Kimi erre elvigyorodott, majd a törölközőt, ami a testemet fedte, egy mozdulattal lehúzta rólam.

 - Hogy mi pasik mennyi mindent meg nem teszünk értetek – mondta a fejét csóválva, majd lehajolt hozzám egy csókra, mellyel egy igazán mozgalmas éjszakát nyitottunk meg.

***

 - Ezt nem fogom pia nélkül túlélni – nyögött fel mellettem Kimi, miután beléptünk a kívülről otthonosnak tűnő svájci családi ház bejárati ajtaján. Mindenhol szőkéket lehetett látni, akikről szinte lerítt, hogy finnek. Voltak olyanok, akikben még csak kevés alkohol volt, de akad olyan vendég is, aki már teljesen kész volt. – Senkit se ismerek itt – súgta a fülembe Kimi, miközben beljebb sétáltunk.

 - Nyugi, jól el leszünk majd – mondtam neki mosolyogva, majd egy vigyorgó lány elé siettem, aki kiszúrt minket a hatalmas tömegben álldogálva. – RUUT! – kiáltottam nevetve a lány nevét, majd jó szorosan megöleltem.

 - Téged is látni? – kérdezte vigyorogva, majd még egyszer megölelt.

 - Hát amint látod – mondtam neki mosolyogva, majd kicsit közelebb iszkoltam vele Kimi-hez. – Ruutie, ő itt Kimi, a barátom – mutattam a pilótára, aki egy amolyan kényszerített mosolyt öltött az arcára. – Kimi, ő Ruut, Heikki húga.

 - Örülök, hogy megismerhettelek – mondta Kimi, majd kezet nyújtott ex-sógornőmnek, aki egyből meg is rázta a felé nyújtott jobbost.

 - Én is – mondta kimértem Ruut, majd maga mellé húzta a bátyját, Jaakko-t és az egyik nővérét, Eeva-t is, akik egyből a nyakamba borultak. Jól megszorongattak, majd elkezdtek a tömeg felé húzni. Kimi elszakadt tőlem, amit nem jól viselt egészen addig, amíg Sebastian fel nem tűnt a láthatáron. Miután a kicsi német is betoppant a buliba, Kimi egyfolytában mellette lófrált.

 - És ő Heikki jelenlegi barátnője, Miia – mutatott az előttem álló szőkés lányra Jaakko, miután szinte mindenkit bemutattak nekem. – Miia, ő itt Emeliija, a bátyám volt barátnője – mutatott rám a legkisebb Huovinen fiú.

 - Örülök, hogy megismerhetlek. Sokat hallottam már rólad – mondtam neki mosolyogva.

 - Az jó. Mert én rólad semmit se hallottam – mondta szárazon, majd miután megrázta a kezem, bevágott egy hátra arcot és eltűnt a vendégek között.

 - Ennek mi baja? – fordultam Ruut felé, aki erre csak lemondóan megcsóválta a fejét.

 - Sziasztok – torpant meg mellettünk egy vigyorgó Heikki.

 - Á, a szülinapos – nevettem fel. – Boldog szülinapot – mondtam neki mosolyogva, majd adtam neki két puszit. – Az ajándékodat a többi közé raktuk – mutattam a nappali sarkába, ami telis-tele volt színes papírba csomagolt dobozokkal.

 - Találkoztam már Kimivel, és ő mondta, hogy ott találom majd – mondta mosolyogva. – Remélem, hogy ma este azért elleszünk – mondta nevetve. – Bulizzunk! – kapta el a kezemet, majd a tánctérre húzott. Nem szívesen mentem bele a táncba, de mivel a születésnapja volt, nem mondhattam neki nemet. 

Az este elég jóra sikeredett. Mindenki jól érezte magát, és még Kimin is látszott, hogy elvolt. Nem nagyon sok időt töltöttünk együtt, mert általában a Huovinen testvérek egyike mindig lefoglalt a kérdéseivel. Jó sokat táncoltam velük, és az alkohol is rendesen fogyott, bár egy szintnél abba hagytuk, és inkább narancslére váltottunk. Heikki azonban egy rossz szó nélkül fogadta el a kezébe nyomott italokat, bár senki nem szólt erre semmit a családtagjai közül, hiszen a szülinapja volt.

 - Hű, teljesen elfáradtam – nyögtem fel miután eldőltem Kimi nappalijában lévő kanapén. – Gondolom te is – néztem fel rá nevetve, ám a mosoly hamar az arcomra fagyott. Kimi mérgesen nézett rám, szinte már-már ölő pillantásokkal méregetett. Ajkai egy vonallá préselődtem miközben összefonta karjait a mellkasa előtt. – Mi a baj? – kérdeztem tőle, miután felálltam a kanapéról. Végig akartam simítani a karján, de távolabb lépett tőlem.

 - Hozzám ne érj! – sziszegte mérgesen.