2. rész

 - … Akkor még meg van a munkám – foglalom össze egy nagyobbacska sóhajtás után Adrian fél órás beszámolóját, amit töményen rám zúdított a telefon adta lehetőségeken belül.

 Csapatunk főtervezője, és egyben belső informátorom az elmúlt három napban minden megosztott velem, ami csak a barcelonai teszten történt, és ami engem érinthetett. Az új konstrukciók adataitól kezdve, a McLarenes lányok furcsa, új blúzaikon át, mindről beszámolt nekem, így arról is értesülhettem, hogy a sok kihagyás ellenére is, Christian még számít rám és nem akar elbocsájtani. Megkönnyebbülés volt hallani, hogy senki se neheztel rám azért, mert a legfontosabb napokban egy főmérnököt nélkülözniük kell, így megnehezítve mindenki dolgát. Könnyebb lett a lelkem annyival, hogy tudtam: van még munkám, és számítanak rám a csapatunkon belül. 

 - És … Kimi? … Hogy van? Haladnak a Lotusszal a tesztelés terén? – érdeklődtem kicsit félénken miközben a pillantásomat a fehér zoknimra szegeztem.

Minden nap feltettem neki ezt a kérdést, annak ellenére is, hogy esténként beszéltem Kimivel. Túlságosan féltettem Őt, és nem tudtam csak az ő szavai alapján megítélni a hogylétét, így kénytelen voltam Adriantől is érdeklődni felőle.

 - Ömmm … Kimi … Szóval …

 - Édes jó Istenem … Mi történt? Valami baja esett? … Adrian, az Istenért! Mondj már valamit! – szóltam erényesen a telefonba. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a főtervező összerezzent a hirtelen hangszínváltásomon, mint amikor Christian hirtelenjében kitör mellette. Szinte azon nyomban el is szégyelltem magamat, ám ez csak egy pillanatig tartott. A testemet átjáró félelem minden más érzést felemésztett a bensőmben.

 - Ételmérgezést kapott, és nagyjából egy órája Eric hazaküldte őt. De már egész jól nézett ki, amikor láttam. Szóval nem kell aggódnod.

Nem kell aggódnom? … Fel se tudtam fogni hirtelen, hogy ezt tényleg kimondta. Hogy a franca ne aggódnék, mikor a Párom ételmérgezést kapott, amiről én eddig még semmit se tudtam. Egy kósza pillanatig tényleg azt hittem, hogy Adrian szavaitól ki tudnám tépni az összes hajszálamat. De amint felfogtam, hogy Kimi mindezt eltitkolta előlem, sokkalta durvább eszközökhöz akartam volna nyúlni.

Amint leraktam a telefont, egyből tárcsáztam is Kimit. Kicsit se tudott meglepni, hogy az üzenetrögzítője válaszolt a hívásomra, ahogyan ez Mark esetében is megtörtént. Egyre jobban felhúztam magamat azon, hogy semmit se tudtam a finn állapotáról, valamint az se segített a helyzetemen, hogy nem tudtam őt elérni.

Azonban amint felfogtam, hogy valószínűleg a repülőn ülnek már, és Kimi éppen pihenhet, egyből lenyugtattam magamat, és az ölembe kaptam a dohányzóasztalra fektetett könyvet. Felütöttem a könyvjelzővel megjelölt oldalt, majd minden idegszálamat a papírra vetett sorokra irányítottam.

*

A szavakba tengerének mélységéből a bejárati ajtó csapódása rántott vissza a felszínre. Halk motyogás, szitkozódás és kabátok tompa susogásai ütötték meg a fülemet, melyek keveredtek Mark sziszegésével. Ahogy az elkapott hangfoszlányokból értettem, nagyon ki volt akadva, hogy Kimi nem volt hajlandó valamit betartani, amit előírt neki. A szemére vetette, hogy ő valamit előre megmondott, és azt a bizonyos valamit Kimi szépen le is tojta.

 - Annyira makacs vagy, hogy az … az … az valami hihetetlen – csóválta elképedve kopasz fejét Mark, majd egy fáradt sóhaj után átszelte az előszobát. Amint megpillantott a kanapén, kicsit megtorpant, ám folytatta az útját az egyik szabad fotelig. – A pasid egy barom – címezte nekem megjegyzését, melyet Kimi egy szemforgatással reagált csak le a boltív alatt állva. – Remélem, hogy nagy lecseszésben akarod részesíteni, mert én nem tudtam eléggé kioktatni a fiatalurat – morogta a tréner, majd a kezébe kapta az egyik GQ magazint, ami az üvegfelületen pihent az asztalon.

 - Azért rosszul esett, hogy Adriantól kellett megtudnom, hogy mi történt veled – néztem szomorúan, kicsit csalódottan Kimire, mire egyből elernyedtek megfeszített arcizmai. Megcsóválta a fejét, majd lassú léptekkel megindult felém. Leereszkedett mellém a kanapéra, majd amint kaptam tőle egy homlokcsókot, átkarolt. – Miért nem szóltál nekem erről? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja. Bár biztos voltam abban, hogy Mark már régen az egészségügyi oldalon olvasható, furábbnál-furább beküldött levelek egyikét olvassa, és próbál magában egy tanácsot megfogalmazni, így kicsit se figyelt ránk, de nem akartam most őt is belevonni a beszélgetésünkbe. Csak Kimivel akartam beszélni.

 - Nem akartalak felizgatni – mondta miközben az egyik tincsemmel játszadozott az ujjaival. – Bár szerintem ezt a hatást így is elértem – húzta el látványosan a száját. – De tényleg azt hittem akkor, hogy így kíméllek meg a legjobban a stressztől és minden más szartól. És már nincs is semmi bajom – mondta kedvesen. A homlokát nekidöntötte az enyémnek, majd egy szűzies csókot nyomott sóvárgó ajkaimra.

Egy nagy, lemondó sóhaj mellett megcsóváltam a fejemet, majd kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy arcának minden egyes vonását láthassam. Nyugodtságot és békét sugárzott az a kis mosoly, ami ajkain virított, és ami pár pillanat alatt hatalmas vigyorra húzódott. Felvont szemöldököm alól értetlenül pillantással szakítottam el a tekintetemet szépen ívelt ajkairól. Nem értettem a hirtelenből jött jókedvének okát, ám amint elkezdett csücsöríteni, számomra is világossá vált minden.

 - Ne majomkodj már – morogtam szem forgatva.

 - Hiányzott már nekem ez a durcis, kicsit fojtott hang. Ilyenkor haláli édes vagy – kuncogta a fülembe. – De tudod nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, mikor úgy meredtél a számra, mintha csak arra várnál, hogy teljesen rácuppanhass.

 - Mert ez tényleg így is van – csúszott ki a számon az a mondat, ami hirtelen átszáguldott a gondolataim hosszú autópályáján. Éreztem, ahogy Kimi egyszeriben megmerevedett mellettem. Minden egyes izmát megfeszítette, és látványosan kerülte a tekintetem. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – mosolyogtam rá kedvesen. Óvatos mozdulattal megcirógattam borostás arcát, majd feltápászkodtam a kanapéról, és megindultam az emelt felé. Sietős léptekkel haladtam a hálószobába, ahová egy kis menedék reményébe igyekeztem.

*

 - Napok óta van valami veled, amikor csak hozzád érek – szólaltam meg halkan, amint a háló ablakában tükröződő eseményeket pásztáztam a szemeimmel.

Kimi az ajtófélfának támaszkodva bámulta a hátamat. Nem szólalt meg, csak nézett és csendesen emésztette a szavaimat, melyeknek elhangzásába igazán sok erőt kellett fektetnem.

 - Távolságtartó vagy még mindig, és … Még egy csóknak nevezhető hosszabb puszit se kaptam tőled. Este hátat fordítasz nekem az ágyban, és az éjszaka nagy részét a nappaliban töltöd, miközben azt hiszem az jár a fejedben, hogy alszok, pedig nem, mert az altatók ellenére is sokszor felkelek az éjszaka folyamán és látom az üres térrészedet. Na meg úgy érsz szinte hozzám, mint az öcsém … Semmi … Szerelmet nem érzek már benne – motyogtam leszegett fejjel.

Ahogy az alacsony ablakpárkány fa burkolatának hibáit vizslattam, éreztem, hogy nem egy, de nem is kettő könnycsepp kezdett versengeni az arcomon. Egyik, másik gyorsabban csordult le a járomcsontomon, teljesen eláztatva így az arcomat. – Kimi, ha már nem … nem érzel úgy irántam, ahogyan 1 hónappal ezelőtt, akkor kérlek mond meg – fordultam hirtelen felé, hogy a szemeibe nézhessek. – El fogom fogadni akármit, mondj is, de nem tudom, hogy hogyan viszonyulsz hozzám. És … Ez teljesen megöl!

 - Édesem – ejtette ki gyengéden a legszívfacsaróbb becézést, amit csak el tudtam képzelni.

Hirtelen két lépéssel átszelte a közöttünk lévő métereket, majd amint odaért hozzám, két kezébe fogta az arcom, majd egy szenvedélyesen megcsókolt.

Mindenem megremegett, amint ajkai az enyémekre tapadtak. A megkönnyebbülés atombomba szerűen robbant szét a testemben. Az ereimben végigszáguldozó jóérzés, hamar elöntötte minden egyes porcikámat a fejem búbjától egészen a lábujjaimig.

 - Fogalmam se volt arról, hogy miként is kéne viselkednem veled. Nem tudtam, hogy meddig mehetek el, és hogy mit viselsz el még tőlem … Hiszen … Megcsaltalak!!! –fakadt ki hangosan. A szavai mögött rejlő undor, arcának vonásaiból is visszaütöttek. Fanyalogva nézett le rám, miközben karjaival szorosan maga mellett tartott. - Azt hittem, hogy jobb, ha egy kis teret adok neked, amíg átgondolod a helyzetünket.

 - Kimi, szeretlek és nem akarlak elveszíteni! – vetettem a szemére hevesen. – Mit … Én nem … Szóval … Mind a ketten hibáztunk, és ennek meg is ittuk a levét. Nem vethetem a szemedre, hogy félre léptél, mikor én szabályosan megöltem a fiúnkat!

A szavaim végigmarták a torkomat, amint kimondtam őket. Az igazság szúró, felemésztő fájdalma újra a mellkasomba költözött, és hirtelen úgy éreztem, hogy legszívesebben elviselnék még több rosszat, csakhogy megfulladjak a súlyuktól és eltűnjek a világ, és Kimi szeme elől.

 - Még egyszer ezt kimondod, pillanatragasztóval összeragasztom a szádat – meredt rám dühösen Kimi. Pillantását a szemeiben összegyúlt könnycseppek csak még hevesebbé tették. Szinte már vártam, hogy mikor fog alaposan megrázni, vagy felpofozni.

 - Ez az igazság – mondtam a fejemet csóválva.

 - Én vagyok mindennek a kiindulópontja! A tökéletes kapcsolatunkat teljesen szétbasztam egy görbe estével. Miattam lettél olyan ideges, hogy nem tudtad megfékezni az indulataidat. Miattam halt meg a babánk! – sziszegte idegesen, már-már undorodva.

 - Nem te tehetsz erről az egészről – motyogtam elhaló hangon.

 - De akkor te se – mondta halkan, majd az államnál fogva megemelte lehajtott fejemet. – Szeretlek. Mindennél jobban, és soha, de soha nem foglak elhagyni, még ha könyörögsz, akkor se! Túléljük ezt az egészet. Lezárjuk magunkban, mert ez már a múlté. És ketten mindennel megbirkózunk.

 - Félek, hogy … Hogy ugyan az fog történni, ami annak idején Heikki-vel és velem …

 - Ezt nem fogom hagyni! Bármit megteszek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgaink. Hogy újra teljesen boldogak legyünk … Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, Bébi – viccelte el a végét egy pimasz mondattal, amit egy szenvedélyes csókkal pecsételt meg. 

Sziasztok :)

Az előző résznél elfelejtettem nektek megemlíteni, hogy egy ideig csak hetente egy részt fogok hozni nektek, hogy egy kicsit nyugisan tudjak haladni a történettel, és ha már kellő rész meg van előre írva, akkor már a heti kettő publikált részre is áttérünk majd :D

Örömmel láttam, hogy ez a folytatás sokatoknak tetszett. Be kell vallanom, hogy ahogy írom a részeket, én azt érzem, hogy talán tényleg ez volt a helyes választás, és jól döntöttem pár hete, hogy inkább így folytatnám Kimi és Em történetét. 

Ahogy múlthéten az első, és most a második részből is kiderült, kicsit sokat fogunk lelkizni mostanában, ha mondhatom így. Egy vetélés tudom, hogy mennyire megrázhat embereket (nem saját tapasztalat, de nagyon, nagyon de nagyon közel hozzám történt már ilyen), így most próbálom azt leírni, ahogyan akkoriban gondoltam, hogy a családomból egy bizonyos szenvedő fél és a szerettei hogyan is élhetett meg mindent akkoriban. 

Valamint egy megcsalás is súlyos ütés egy kapcsolat bástyáján, aminek a megvédése érdekében sok dolgot kell még elszenvedni, és ennél is több mindent kell tenni azért, hogy helyreállítsák az ostrom következményét. És ez nem is mindig sikerül. Lehet Kimiéknek se fog a végén :)

A hozzám érkezett szöveges megnyilvánulásokra mind válaszoltam, és ezt a szokásomat próbálom majd tartani annak ellenére is, hogy tényleg lusta vagyok :D
De innen is szeretnék azért köszönetet mondani a felém érkezett pipáitokért, valamint a hozzászólásokért :)

További szép napot és hétvégét Nektek,
Em

1. rész

 - Enned kéne valamit – ütötte meg a fülemet Jesse halk suttogása. A finn szavakat eleinte nehezen tudtam csak felfogni. A meglepődöttségből való felocsúdás, és a szavak mögött rejlő értelmek felfogása nehezen ment számomra. Nem tudtam összpontosítani a hangjára, mely kedves hangszínben csengett a kórterem falai között.

Mondatára nem reagáltam. Inkább visszafordítottam a tekintetemet az ölemben fekvő mobilra, melyet valósággal átkoztam. A szemeimet ellepő, vékony könnyréteg mögül meredtem rá. Pillanatokkal ezelőtt a kórházi ágy végébe akartam dobni a készüléket, ám annyira kevés erő volt hófehér ujjaimban, hogy kicsúszott a kezemből még a lendítés előtt. Olyan érzésem volt, mintha mázsás súlyú lett volna. A combomat egyre jobban nyomta, de a kezeimmel már megmozdítani nem tudtam volna, hogy a kellemetlen érzést megszűntessem. Az öcsém azonban a segítségemre sietett, és a kis éjjeliszekrény féleségre helyezte a tokba csúsztatott vackot.

 - A doki azt mondta, hogy csak akkor enged haza, ha látja rajtad, hogy jobban vagy – közölte velem a szabadulásom kritériumát, amelyet már én is jól ismertem. Az elmúlt pár napban legalább hatszor elhangzott már ez a mondtad a hozzám beosztott főorvos szájából. Lassan kezdtem unni, és az agybaj kerülgetett miután újra és újra közölték velem. Ám én már legelső alkalommal is felfogtam a lényegét. Nem szorultam az örökös ismételgetésre.

 - Nem vagyok most éhes – mondtam színtelen hangon, majd keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaimat. Amint a tenyerem a testemhez simult, újra érezhettem a bordáimat, és a közöttük lévő kis üregeket, melyek napról napra egyre mélyebbek lettek. Egy elkeseredett sóhajjal konstatáltam, hogy sajnos ezt az érzést már nem csak bebeszéltem magamnak, hanem kézzel fogható, valós dolog volt.

 - Kimi nem sokára itt lesz érted. Szerintem nagyon rosszul érintené, ha ma is közölné vele a doki, hogy nem enged haza, mert nem látja helyesnek a távozásod – jegyezte meg halkan.

Jesse a „lelki terror”űzők közül is a legalantasabb. Pontosan tudja, hogy kire, mivel lehet hatni egy szempillantás alatt, és ezt nem rest fegyverként felhasználni az áldozatai ellen. Ő maga is jól tudta, hogy ilyen megjegyzés után nem fogom megállni, hogy ne egyek valamit, akármennyire nem kíván semmit se a testem.

 – A csokis vagy a meggy lekváros croissant kéred? – ejtette ki lassan a szavakat a győzelem ittas vigyorra húzott ajkai között. Legszívesebben arcon töröltem volna abban a szent pillanatban, de erről azon nyomban le is tettem. Egy telefont se bírok megemelni, nehogy egy kiadós pofont kiosztani!

 - Csak nem eszik valamit? – lépett be a kórterembe egy hatalmas mosoly kíséretében Dr.Wall, a dokim. Hitetlenkedve bámultam a brit szakember linóleumon megtett lépteit. El se tudtam képzelni, hogy a hatalmas mosolyával hogy volt képes átlépni azon a parányi ajtón. – Emeliija, csak nem haza szeretne menni? – kérdezte jó kedvűen.

Kicsit megrökönyödve meredtem a szakemberre, ahogyan az öcsém is. Mind a ketten megdöbbentünk a kicsattanó örömétől, és a hatalmas vigyorától, ami szinte az egész arcát beárnyékolta. A körülöttem lévő levegőben függő helyzetem kisebb komolyságot követelt volna meg. Az ember azt hinné, hogy egy vetélés, és másfél hétnyi kiborulások sorozata után a szenvedő fél doktora komolysággal fog fordulni a betegéhez. Azonban Dr.Wall-tól semmi ilyesmit nem kaptam a mai reggelen. Vigyorogva nézegette a kezében tartott papírlapokat, miközben egy-egy kósza pillantást vetett rám.

 - Nagyon élveztem a társaságukat, és a szívélyes vendéglátást, de már szeretnék a saját ágyamban aludni – motyogtam illetlenül, teli szájjal. Cinizmusban tocsogó szavaimat Dr.Wall csak egy mosollyal konstatálta, majd leült mellém az ágyra. A kezében tartott mappát összecsukta, hogy felém nyújthassa a benne rejlő iratokat. Amint kézbe kaptam, szétnyitottam, majd felolvastam magamnak a legelső mondatot, ami a papírlap legtetején árválkodott hatalmas betűkkel.

„Zárójelentés”. Amint megpillantottam a várva-várt kifejezést, hirtelen, robbanásszerűen egy kisebbfajta megkönnyebbülés hullám söpört végig a testemen. Az első pillanatban szinte el se hittem, hogy végre kézhez kaptam ezt az iratot, mellyel végre kiszabadulhattam a négy fal közül, melyeknek minden egyes négyzetcentiméterét már jól ismertem, ugyanis a repedéseket, a hibás vakolatokat több napig tanulmányozhattam. Minden egyes órámat ezzel töltöttem csak. Ez volt az egyetlen szórakozásom az elmúlt másfél hétben. Ahogy végigfutott az agyamon az elválásunk, hirtelen azt se tudtam, hogy mihez fogok kezdeni nélkülük. Mit fogok bámulni naphosszat, hogy az idő múlását észre se vegyem? Mi fogja otthon lekötni a figyelmemet, elterelni a gondolataimat?

 - Mindent köszönök – pillantottam a doktorra. Az arcán a vigyort egy kedves mosoly váltotta fel, ami az egész kisugárzását megváltoztatta. Így sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint azzal a kicsattanó jókedvével.

Amint a doki elmondta, hogy az elkövetkezendő napokban mire ügyeljek, Jessevel karöltve magamra hagytak, hogy átöltözhessek. Ahogy bezárult mögöttük a kórterem ajtaja, egyből nehézkesen lerugdostam magamról a takarót, majd lassan leeresztettem a földre a lábaimat. Óvatosan emelkedtem föl a puha matracról, majd lassú léptekkel kezdtem csökkenteni a fürdőszoba ajtó és a köztem lévő távolságot. Bizonytalan lépteim miatt kénytelen voltam hol az ágyba, hol a falba kapaszkodni. Támaszok nélkül két lépést se tudtam volna megtenni, nem hogy öt cseszett métert.

Lassan jutottam csak be a fürdőszobába, de az iramra kicsit rá is játszottam. Nem akartam újra tükörbe nézni, és szembesülni azzal, hogy hogyan is nézek ki. Félve pillantottam fel a tükörbe, mely a mosdókagyló felett lógott a halványkék csempék előtt. Amint megláttam magamat, egyből le is csuktam a pilláimat. Szabályosan megijedtem a saját arcképemtől. Elborzadva simítottam végig az arccsontom alatti bőrrészen. A puha pofik sehol se voltak. A kipirult arc helyén süppedések voltak, melyeket itt-ott lilás árnyalatú bőrfelületek kereteztek. A szemeim alatt szinte már bőröndök voltak, melyek lassacskán a fekete árnyalatai felé hajaztak. Egyszerűen borzalmas látványt nyújtottam.

Mikor naivan azt gondoltam, hogy a hálóing alatt a helyzet csak jobb lehet, tévedtem. Úgy festettem, mint egy második világháborús munkatábort túlélt zsidó nő, akit nem hogy csak éheztettek, hanem kemény munkára fogtak a nap 24 órájában. Soha nem gondoltam volna, hogy a testem másfél hét alatt képes ennyit változni, és ráadásul ilyen irányba. Már-már sokkos állapotban bámultam a tükörben megjelent lányt, és azért fohászkodtam Istenhez, hogy ez az egész legyen csak egy hülye vicc, egy álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek.

A hibernálódott állapotból két határozott koppanás rángatott vissza a jelenbe.  Egyből az ajtó felé is kaptam a tekintetemet. A küszöb feletti kis résen árnyékok körvonalai rajzolódtak ki a fehér csempén. A fáradt sóhajok hangjából, és a Makias cipő talprészének elülső végén lévő logóból egyből rá is jöttem, hogy Kimi állt az ajtó túloldalán.

 - Pár perc és kint vagyok – szólaltam meg emelt hangon, majd megnyitottam a csapot. A víz csobogása kissé eltompította Kimi szavait, de így is megértettem, hogy az ágyon ülve fog várni, amíg elkészülök, és hálás is voltam neki ezért. Jesse minden egyes nap zaklatott amikor a fürdőszobába csigatempóban igyekeztem, és sose fogta fel, hogy képes vagyok egyedül is elvégezni a szükséges dolgokat. Vele ellentétben szerencsére Kimi már az első alkalommal értelmezni tudta a kérésemet, és sose zargatott, amikor a fürdőszobában voltam.

 - A doki mondta, hogy hazaengednek – szólalt meg halkan, miután becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Egy vérszegény mosollyal reagáltam le a szavait, majd a hálócuccomat belegyömöszöltem a szatyorba, ami a kezembe volt. Amint ezzel megvoltam, az ágyhoz akartam sétálni, de nem volt merszem a falat szorongatni Kimi jelenlétében. A küszöbön álldogáltam, miközben próbáltam megalázottságom hevében kicsordult könnyeimet letörölni az arcomról. Kimi a habozásomat, és a sós cseppeket látva egyből közelebb sétált hozzám, majd óvatosan a könyökömnél fogva az ágyhoz támogatott.

Az elmúlt napokban csakis ilyen érintéseket kaptam tőle. Elzáródott előlem, és hideg volt velem. Ő se tudta, hogy hogyan viszonyuljon most hozzám, és látszott rajta, hogy nem volt tisztában a tetteinek a következményeivel, így a testi kontaktust kerülte. Rossz volt, hogy még csak meg se ölelt, mikor besétált hozzám a kórterembe, mikor a bőröm szinte már sikítva sóvárgott az érintéseiért, ahogyan a lelkem is.

Most is ugyanolyan tétlenül állt mellettem, ahogyan az első reggelen, amit a jól ismert négy fal között töltöttem. A tarkóját vakargatta és zavarában a cipőjének az orrát vizslatta, de rám nem nézett.  Nem akartam így, ilyen érzésekkel a kórházat. Tudni akartam, hogy nem utált meg teljesen azért, mert felelőtlen voltam, és a dühömet nem tudtam kordában tartani, aminek a levét egy ártatlan kis élet itta meg.

  - Kimi – szólítottam meg halkan, mire egyből rám is kapta a tekintetét. Jeges, ám csodálnivalón kék szemei fürkészően kapcsolódtak az enyéimbe. Félelem, és aggódás csillogott a kék íriszekben, melyekből a jól ismert huncut fénynek minden egyes árnyalata kialudt. – Én … Nem … Annyira … Szóval … - kezdtem bele nyögdécselve a mondandómba. Amint az első hangok elhagyták a torkomat minden egyes már összerakott mondat elhagyta az agyamat, és csak üres, sötétséget hagytak a szavak maguk után a gondolataim labirintusában. Hirtelen azt se tudtam, mit akartam neki mondani, úgy leblokkoltam, mikor fájdalommal teli pillantással rám meredt. Újra eszembe jutott, hogy én tehettem erről, és a torkom hirtelen összeszorult. Már nem csak azért nem tudtam megszólalni, mert a szavak kirepültek a fejemből, hanem azért is, mert egy rohadt gombóc szinte megfojtott akárhányszor csak levegőt vettem.

 - Istenem – nyögött fel fájdalmasan Kimi, majd a sírástól rázkódó testemet magához ölelte. Amint a karjaimat köré fontam, olyan erővel próbáltam szorítani a pulóverét, melyből csak nehezen, vagy szinte sehogy se tudott volna szabadulni. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, hogy ne érintsen. Nem akartam újra élni a poklot, melyet a lényének elvesztése miatt sokszor megjártam az elmúlt héten.

 - Szeretlek – motyogtam halkan a nyakába. – Annyira … Annyira sajnálom – csóváltam idegesen a fejemet, mely lassan már szétszakadt a fájdalomtól, ami a koponyámat támadta. – Nem akarlak elveszíteni! Ne hagyj el kérlek. Könyörgöm!

        - Em – ejtette ki meghatódva a nevemet a férfi, akinek az illatának a hiánya már-már fizikai fájdalommá nőtte ki magát a testemben. – Kicsim – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy két szép szemébe nézhessek, és megbizonyosodjon arról, hogy el is jutnak majd a tudatomig az elkövetkezendő szavai. – Mind a ketten hülyék voltunk, és eszemben sincs elhagyni téged – mondta kedvesen, majd lehajolt hozzám, hogy egy szűzies csókot lehelhessen az ajkaimra. – Otthon majd mindent megbeszélünk, és tisztázzuk a dolgokat. Szerintem már te is szeretnél nyugisan pihenni, de nem ebben a szobában. Menjünk haza – mondta szinte már suttogva, majd egy újabb csókkal meg is ajándékozott. Amint ajkaink elváltak egymástól, felkapta a kezébe a bőröndömet és az LV utazótáskámat, majd miután átkarolt, elindultunk, hogy végre magunk mögött hagyjuk a londoni kórházat, és annak fullasztó, nyomasztó légkörét.  

Sziasztok :)
Itt is van az első rész a folytatásból :)
Mint azt a fejléc is mutatja, nem tudtam teljesen elszakadni az egyik nem publikált történettől, vagyis inkább annak a címétől. Számomra mindig nehézkes valaminek a címének a kiválasztása, mert általában a címhez írom a sztorit. És mivel ez a kis alcím (Új fejezet) illik majd ehhez a folytatáshoz, ezért megtartottam :)

Nagyon hálás vagyok azért, mert ennyire elnézőek voltatok velem a variálgatásaimmal szemben. De szerettem volna olyan történetet publikálni itt és írni, aminek a szálait szívesen szövögetem, és most ezzel a folytatással pont ez a helyzet. Lelkesedéssel ülök le a gépem elé, hogy a fejemben már meglévő dolgokat pixelekre váltsak :)

Szóval köszönöm szépen sokatok támogatását, védelmező szavait, és az elnézősségeteket :)

További szép estét és hétvégét Nektek,
Em