12. rész

A fejemet csóválva ültem le a szórakozóhely teraszán. Le kellett nyugodnom, és a legjobb hely erre ez volt. Egyetlen egy ember se volt kint rajtam kívül, bár épp eszű lény nem ül ki a hidegbe. Jól tudom már magamról, hogy én nem tartozok közéjük. Ezt az elmúlt hónapokban megtanultam. Hülye vagyok most is, mert nem tudok nem a finnre gondolni. Akármennyire gyűlölöm, nem tudom már magamnak tagadni, hogy a közelében teljesen elvesztem a fejem, és a testem is meghülyül. Sajnos jól tudom, hogy ez miért van, de ennek nem lenne szabad így lennie. Nagyon nem.

 - Te hülye! Te hülye! Te hülye! Te hülye! – motyogtam a két kezembe, amikkel a fejemet támasztottam. – Akkora egy orbitálisan nagy barom vagy, Emeliija – folytattam saját magam szidását, hangosan. Ha valaki hallana engem, tuti skizofrénnek gondolna. – Elment az a kevéske maradék eszed is. Gratulálok – morogtam. Felálltam a székből, melyben már percek óta terpeszkedtem, majd a korláthoz sétáltam. Melbourne csodálatos este. A város fényei az óceán vizén visszatükröződnek, és megvilágítják a vízen fekvő hajókat. Ez a 2. kedvenc versenyhelyszínem az egész naptárban, mert ezt a nagydíjat várom a legnagyobb izgalommal, és az első munkanapok mindig a legjobbak egy adott szezonban. Kenny és Jon is így vélekedik, ahogy én. A többiek mind Abu Dhabi, és egyéb, fényűzésekkel teli helyek jönnek be leginkább. Abban viszont egyet értünk mindannyian, hogy Monte Carlo-t imádjuk a legjobban. A hely varázslatos, izgalmasak az ott megtartott versenyek, és egész hétvégén csak bulizunk. Ahogy arra a helyszínre gondolok, ezer és egy élmény játszódik le egyből a szemem előtt. Az egyikbe annyira belemerültem, hogy a külvilágot is kizártam, így nem hallottam, hogy valaki csatlakozott hozzám.

 - Meg fogsz fázni – hallottam meg a rekedtes hangot. Átkoztam magam, hogy nem figyeltem oda, és hagytam, hogy Kimi ilyen közel sétáljon hozzám. A mellkasa súrolta a hátamat. Minden egyes lélegzetvételét éreztem ott, és a forró levegő, ami elhagyta a száját, az a tarkómon süvített végig.

 - Ez az én dolgom – mondtam neki érzelemmentesen. – És finn vagyok. Bírom a hideget.

 - Attól még megfázhatsz – mondta, majd rám terítette a bőrdzsekijét, ami átvette már az illatát. Amilyen gyorsan csak tudtam, lehámoztam magamról, és Kimi kezébe nyomtam, miután szembefordultam vele. El akartam lépni előle, de a kezemnél fogva megragadott, és a korláthoz tolt. Szinte odaszegezett. – Beszéljünk meg most mindent, kérlek. Neked is, és nekem is szar ez a helyzet.

 - Nem vagyok rád kíváncsi. Érted? Nem kell nekünk semmit se megbeszélnünk. Csak hagyj békén, és engedd, hogy nyugodtan végezzem a munkám.

 - Nem azért feküdtem le veled, mert a fiúkkal volt az a hülye fogadásunk, amit megjegyeznék, hogy el is felejtettem az este folyamán – mondta. Mintha a szavaim süket fülekre találtak volna. Miközben próbált a korlátnál tartani, folytatta: - Ezerszer megbántam már, hogy voltam olyan hülye, hogy belementem Toni és a srácok hülyeségébe. Ég most is a pofám amiatt, ahogy bántam veled. El kell hinned nekem, hogy nem azért feküdtem le veled. Kezdtem én is sokkal többet érezni irántad, és ezért tettem meg – mondta. Egész végig a szemet fürkészte, de én nem voltam képes arra, hogy a meghatározhatatlan zöldes árnyalatú íriszébe nézzek. Az arcomra simította a két kezét, és felemelte egy kicsit a fejem, hogy ránézzek. Közelebb hajolt hozzám. Az ajkaink már súrolták egymást, de én eltoltam magamtól. Minden erőmre szükségem volt, mert saját magamat is le kellett győznöm, nem csak Kimi fizikai erejét.

 - Egy fogadás tárgyává tettél engem, mint egy lovat. Soha, de soha nem tettek még velem ennyire megalázó dolgot – mondtam neki suttogva. A torkomban lévő gombóc megakadályozott abban, hogy egy oktávval magasabb hangot kiadjak magamból. – Ha tényleg többet éreztél volna irántam, nem tettél volna ilyen fogadást – zártam le a kis beszédemet. Elléptem előle, majd besétáltam az ajtón. Kenny-nek szóltam a pultnál, hogy visszamegyek a szállodába, szóval ne keressenek majd. Heikki és Sebastian mellette álltak. Mind a ketten furán néztek rám. A német meg akart szólalni, mikor a szememből kibuggyant egy könnycsepp, de nem hagytam neki. Hátat fordítottam nekik, majd elindultam kifelé a klubból.

Bő félóra alatt értem vissza a szállodába, ahol találkoztam Rocky-val. Vörös szemeim láttán nem hagyott békén, és folyton jött utánam. A szobámban is faggatatott, miközben a cuccaimat pakoltam össze, hiszen holnap reggel indulunk Malajziába, és nem akartam mindent hajnalban beledobni csak az utazótáskámba. Miközben a pólóimat, és a nadrágjaimat szépen összehajtogatva betettem a táskámba, elmeséltem a Kimivel közös kis sztorimat a franciának. A csapatnál azt hiszem Guill a pótapukám, aki mindig meghallgat és segít ha bajban vagyok. Sokat szoktunk beszélgetni. Mikor idekerültem ő volt az, aki a legkevésbé bírt engem, mert fiatal voltam, és lány. Örülök annak, hogy ma már elfogad engem, és kijelenthetem, hogy szeret is.

 - Megverjem? – kérdezte, miután leültem mellé. Percek óta csöndesen léteztünk egymás mellett, így ez a hirtelen jött mondata megnevettetett. – De most komolyan! – mondta vigyorogva. – Rocky a becenevem, így biztos tudok olyan jól KO-kat kiosztogatni, mint Balboa.

 - Guill, te nagyon hülye vagy – mondtam neki nevetve.

Aznap este voltam képes csak arra, hogy nevessek. Az elkövetkezendő napokban csöndesen üldögéltem sokszor egyedül a szobámban. A minket Malajziába szállító gépen is egyedül kuksoltam hátul, ahol Marko és Dietrich szoktak lenni. A nagyfőnököktől fejfájásra, és rossz közérzetre hivatkozva kértem engedélyt arra, hogy hátul maradhassak, mert a fiúk túl hangosan voltak nekem elől. Nem sűrűn szoktam tőlük szívességet kérni, és ha ezt megteszem, akkor is alapos okom lehet rá, így egy szó nélkül leülhettem a kényelmes bőrszékek egyikébe. A fülesemet bedugtam a fülembe, és próbáltam egy kicsit aludni.

Malajziában keddre kimenőt kaptunk, amit a fiúk a medencézéssel töltöttek el. Én is lementem velük a medencékhez, de a parton ültem, és könyvet olvastam, ahogyan Ed is. Nem volt kedvem úszkálni, és a fiúkat is leintettem, hogy éppen havi bajaim vannak. Persze ez nem volt igaz, de így legalább békén hagytak, és nem nyaggattak. Rocky feltűnően sokszor keveredett mellém. Az esetek nagyon nagy részében ő beszélt csak, én pedig hallgattam azt, amit mondott. Sebastian és Heikki a nyakamra járta, hogy megtudják miért sírtam vasárnap a buliban. ,,Magánügy” címszóval lerendeztem őket, bár nem fogták fel elsőre, hogy nem fogok velük beszélni erről. Sebastian rám küldte először a szerelőket, majd Helmutot, végül Christian is behívott magához egy kis beszélgetésre. Mindenki szerint túlságosan is csöndes voltam. A csütörtökön, az eligazítások napján betelt nálam a pohár.

 - ELEGEM VAN! – álltam fel ordítva a helyemről, mikor már Britta és Katie is azzal nyaggatott, hogy mi a bajom. – Nincs kedvem semmihez se. Ennyi bajom van. Nem igaz, hogy nem lehet békén hagyni az embert legalább öt percre. 3 napja az ideimre mentek. Tudom, hogy csak segíteni akartok nekem, de nem kell. Nem vagyok se spanyol, se olasz, se egyéb latinosabb beütésű ember, hogy a szenvedéseimnek hangot adjak. Magamban, csak és kizárólag magammal fogom majd megbeszélni a dolgaimat. Komolyan mondom, ha még egy ember megkérdezi, hogy mi a bajom, átrakatom magam a gyárba, ott legalább csend, és nyugalom van, és nem járnak folyton a nyakamra – mondtam emelt hangon, majd a boxba akartam indulni, de a home ajtajában az öcsémbe botlottam, aki kikerekedett szemekkel bámult rám. – Már csak te hiányoztál nekem – morogtam neki finnül, majd kiléptem az ajtón. A paddockban mindenki utánam nézett. Fura látványt nyújthattam, hiszen fújtatva trappoltam előre. Igazából nem tudtam, hogy hova is akarok menni, csak annyit tudtam, hogy nem akartam a csapatom közelében lenni.

Éppen az egyik kamion gumijánál ültem, mikor megjelent az öcsém, és Heikki. Felálltam, és el akartam futni előlük, mint egy 5 éves, de a tréner elkapta a kezem, és megakadályozott engem ebben.

 - Kimi miatt vagy ilyen igaz? Ő csinált valamit. – szólalt meg Jesse. Heikki értetlenkedve bámult rám.

 - Közöd, mint eszed. Semmi! – vágtam oda neki, majd kitéptem a kezem Heikki ,,karmai” közül, és elindultam a home-unk felé. A kamionok között megint eltévedtem egy kicsit, de a logók alapján be tudtam tájolni, hogy a paddock legszélén voltam. Mikor a pálmafákkal körbevett kis utcaféleséghez értem, már csak egyenesen kellett haladnom. Útközben szembe találtam magam Mika Salo-val, aki éppen Kimivel beszélgetett. Az ex-pilóta mosolyogva integetett nekem, így nem mehettem úgy el mellette, hogy ne köszöntem volna neki.

Mika és Kimi

 - Örülök hogy látlak, Emiliija – mondta Mika miután kezet fogtunk, és két puszit is adtunk a másiknak.

 - Én is, Mika. Asszony, gyerek? Mindenki jól megvan? – kérdeztem tőle mosolyogva.

 - Igen. Köszön kérdésed. A te szüleid, és az öcséd hogy vannak?

 - Jesse itt van, anyuék pedig élik a csendes kis életüket otthon. Élik a csendes kis életüket, míg a gyerekeik azon vannak, hogy ne legyen annyira csendes, és nyugodt az az élet – mondtam neki nevetve. – Ha nem baj én most megyek is, mert sok dolgom van. Ha akarsz ugorj be a boxunkba, és élvezd a Red Bull 5 csillagos vendégszeretetét – mondtam neki nevetve, majd két puszit után távoztam.

Büszke voltam magamra, hogy tudtam úgy Kimi közelében lenni, hogy levegőnek néztem, és nem foglalkoztam vele. Ezért adtam magamnak egy képzeletbeli piros pontot is.

Miután visszaértem a home-unkba, bocsánatot kértem mindenkitől. Helmut meg is dicsért, Didi pedig elmondta, hogy nem értette, hogy miért borultam ki, de értékelte, hogy bocsánatot kértem. Utána, büntetés képpen végig kellett hallgatnom egy újabb kalandját, amit próbált viccekkel teletömve előadni, de mint mindig, most is kikényszerített nevetéssel kellett ezeket díjaznom. 

Este felé a srácokkal lazítás képpen kimenőt kaptunk, így megcéloztuk a várost. Nem akartuk leinni magunkat, csak kicsit beszélgetni akartunk egy kis pia társaságában.

Éppen Kenny-vel leadtuk a rendelést újabb sörökre a pultnál, mikor tőlünk nem messze megpillantottam Kimi-t, aki egy szőke nővel beszélgetett, nevetgélt. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de legszívesebben odamentem volna, és a nőt a hajánál fogva végigráncigáltam volna az utcán, főleg azok után, hogy miközben édesen nevetett, Kimi kezét taperolta.

 - Ken, ki az a nő Räikkönennel? – kérdeztem mérnök társamtól, de közben végig a szöszi párost néztem.

 - Hol? – kérdezte, miközben szét nézett egyszer, majd kétszer, de nem találta meg őket.

 - 14 óránál – mondtam, miközben kifizettem a söröket.

 - Ja. Megvannak. Ha jól látom akkor Sonia-val van. Sonia Irvine-nal – mondta. Lassan bólintottam egyet, majd jobban szemügyre vettem a nőt.

Aha. Szóval Sonia Irvine …