28. rész

 - Álmos és nyűgös vagyok. Kezdek belázasodni, szóval figyelj oda, és ha vissza mersz kérdezni, azonnal átadlak Ciaron-nak, vagy Jon-nak, akik nem lesznek ilyen türelmesek veled, mint én – mondtam  keményen, érzelemmentesen Nathan-nek, miközben az emelet felé tartottunk. – Mivel egyszer te is mérnök akarsz itt lenni, nem csak csicskás, ezért jobb lesz, ha figyelsz – mondtam neki, majd az órámra pillantottam. Még csak reggel 9 óra volt, de már teljesen ki voltam merülve. Hajnali 6-kor kezdtük el a kocsikat szétszedni, és kipakolni azokat az alkatrészeket a járgányokból, amik már meghaladták azt az élettartamot, amit szabtunk nekik, vagyis megtették a nekik szánt kilómétereket. A fiúknak csak pár dologban tudtam segítni, mert Adrian hívott, hogy ő nemsokára kezd majd a szimulátorban Sebastian-nal, ahol az új padlólemezünk kezdetleges változatát akarta kipróbálni. Szerencsére a mi kis főtervezőnk a régebbi fenéklemezt egy kicsit átalakította azzal számolva, hogy a mostanit szabálytalannak minősíthetik.

 - Ha ebbe a terembe beültetnek, akkor neked csakis a telemetriai adatokat kell figyelned, illetve be kell programoznod az új alkatrészek adatait a gépbe – mondtam lassan Nathan-nek, hogy fel tudja fogni. – A többit kizárólag Tim végezheti el – érintettem meg az említett vállát, mire ő mosolyogva rám pillantott. – Ő ismeri a legjobban a pályákat, és ezért van ő itt, és ezért szokott ő menni a versenymérnökökkel a pályabejárásokra.

Miközben Adrian az új padlólemez működésének elemzésével volt elfoglalva, én végig dumáltam Nathan-nek. Mindent elmondtam neki a szimulátorbeli tesztekről, majd a szélcsatornához siettünk, ahol a rendszert be kell üzemelnünk, mire Adrian odaért. Szerencsére az új padlólemezünk teszt darabját már elkészítették itt a gyárban, mire kellett nekünk, így egyből el is kezdhettük a letesztelését.

 - James, kéne nekünk egy új váltó hidraulikatömb – sétáltam oda a gépműhely egyik munkagépe mellett álldogáló mérnökhöz, aki éppen a papírokat rendezgette az asztalán. Kicsit hangosabban kellett beszélnem neki a szokásosnál, mert a teremben lévő több, mint 20 gép közül 3 éppen új alkatrészeket gyártott, melyek hangos zajjal jártak.

 - Mi? – hajolt közelebb hozzám, miközben értetlen fejet vágott.

 - Ebből – tettem le elé a tömböt elé az asztalra – Kéne nekünk egy új!!! – mondtam neki már-már kiabálva. Miután felfogta a kérésemet, bólintott egyet, majd egy géphez sétált.

 - 2 óra és viheted át tesztelni – mondta, mire karon ragadtam Nathan-t. Az ebédlő felé vezényeltem, ahol megebédeltünk, vagyis csak ő. Nagyon fájt a fejem, és hányingerem is volt, így nem volt kedvem enni.

2 óra múlva visszamentünk James-hez, majd egy másik terembe át kellett sétálnunk, hogy a próbapadon terhelési teszt alá vessük az új váltóhidraulikát. Ez a teszt annyiból állt, hogy ugyanúgy bekötötték egy rendszerbe, mintha a kocsiban lenne, majd a gép elkezdett vadul váltogatni, ezzel szimulálva azt, hogy a pilóta éppen egy pályán halad, méghozzá teljes sebességgel.

 - Remélem mindent megjegyeztél, mert holnap kezdetnek te fogod a telemetriát elemezni a szimulátor szobában – mondtam Nathan-nek este, mikor a szobáinkba tartottunk. Az ifjú mérnöktanonc egy bólintással jelezte felém, hogy felfogta, majd miután jó éjszakát kívánt, birtokba vette a szobáját.

Szerdán, valamint csütörtökön is majdnem ugyan ezt csináltuk, de mindig több feladattal láttam el Nathan-t, aki örült annak, hogy megbízok benne és nem csak elméleti oktatást kap tőlem.

Pénteken, miután összeraktuk a kocsikat, bedobozoltuk őket, majd az egyik kamionunkba pakoltuk őket, hogy elinduljanak Kanada felé. Szombatra és vasárnapra Horner szabadnapot adott nekünk, így mindenki hazament a családjához. Lexi Finnországba utazott Jesse-hez, míg én Londonba mentem, ahogy Ed is. Szegény elfelejtette befizetni a villanyszámláját, így megengedtem neki, hogy nálam aludjon.

Vasárnap délután éppen a Real Madrid – Manchester United régi klasszisainak összecsapását néztem Ed-del, mikor megcsörrent a mobilom.

 - Szia – köszöntem mosolyogva a telefonba, miután átsétáltam a konyhába. Amint megláttam Kimi nevét a kijelzőn, egyből felvillanyozódtam.

- Szia. Zavarlak, vagy felébresztettelek? – kérdezte aggódva egyből.

 - Nem. Miből gondoltad ezeket? – kérdeztem tőle nevetve, miközben felültem a konyhapultra.

 - Lexi-vel találkoztam a reptéren, és ő mondta, hogy betegeskedsz. Azt hittem most is pihentél és felébresztettelek, mert nagyon rekedt volt a hangod.

 - Kicsit megfáztam, de majd túlélem – rántottam meg lazán a vállam.

 - Orvos mit mondott? Mi bajod? – kérdezte.

 - Öööö … nem … nem voltam dokinál – mondtam akadozva. Hallottam, ahogyan felhorkantott a vonal túlsó végén, így gyorsan hozzá tettem: – De a csapatunk nővérkéje megnézett és szerinte csak torokgyulladásom van, szóval ne parázz.

 - Ha komolyabb bajod van akkor … akkor …

 - Akkor mi lesz szépfiú? – kérdeztem tőle kihívóan, mire elnevette magát.

 - Elfenekellek – mondta fenyegetően, de egyáltalán nem tudtam megijedni tőle.

 - NEEEEEEEEEEEE – ordított fel hirtelen Ed, mire odaszaladtam az étkezőt és a nappalit elválasztó boltív alá.

 - Ed, mi van? – kérdeztem tőle rémülten. Mérnöktársam éppen a padlón térdelt, és meggyötört arccal a képernyőt bámulta.

 - 3-1 a spanyoloknak – mondta, mire hozzá vágtam a kezembe kerülő első tárgyat, ami egy kosár volt, amiben a leveleim voltak.

 - Ki van ott? – kérdezte Kimi, mire elvigyorodtam.

 - A szeretőm – mondtam lazán. – Éppen focimeccset néz, pedig éppen egy tök jó kis hokimeccs megy egy másik csatornán – morogtam.

 - A szeretőd nem igazán tudja, hogy mi a jó – nevetett a telefonba Kimi. – Az enyém bezzeg tudja – mondta, mire magasra szaladt a szemöldököm.

 - Szóval neked is van szeretőd? – kérdeztem tőle félig komolyan, félig pedig nevetve.

 - Hát ha neked lehet, akkor nekem is – mondta, mire felhorkantam. – Valami nem tetszik esetleg a kisasszonynak? – kérdezte kuncogva.

 - Hát nagyon nem – mondtam neki tettetett felháborodottsággal, majd elnevettem magam, mert Ed megint felordított. – Megyek, Hewettet rendbe rakom – mondtam Kiminek egy nagyobb sóhaj után. – Te holnap már Kanadában leszel?

 - Nem – mondta egy kis gondolkodási idő után. – Csak szerdán megyünk Mark-kal, mert van még pár dolog, amit nem tudtam elintézni Svájcban és oda akarok utazni.

 - Értem. Akkor majd szerdán találkozunk – mondtam neki kicsit elszontyolodva.

 - Hamarabb elrepül ez a pár nap, mint gondolnád – mondta mosolyogva. Miután elköszöntünk egymást, bontottuk a vonalat. Ahogy visszasétáltam a nappaliba, Ed még mindig a földön térdepelt.

 - Szedd össze magad, mert éhes vagyok – mondtam Ed-nek nevetve, mire egy intéssel reagált.

A miután a meccs véget ért (amit a spanyol csapat 3-2-re meg is nyert), összeütöttünk magunknak valami vacsorát. Ed a csapatunkból az egyik legfinnyásabb ember, így előre tudtam, hogy nem lesz egyszerű eldönteni, hogy mi is együnk. Végül a pizza rendelés mellett döntöttünk, mert az mind a ketten szerettük, és nem is kellett a konyhában rostokolnunk.

Hétfőn vissza kellett mennünk Milton Keynes-be, ahol a csapatunk tagjai összegyűltek, és együtt elindulhattunk Kanada felé. Rengetegszer megpróbáltunk már hatni Horner-re, de ő eddig sose egyezett bele abba, hogy külön-külön érkezzünk meg egy versenyhelyszínre, mert abból szerinte csak kavarodás lenne.

 - Vacakul festesz még mindig – sétált mellém Adrian a pénteki első szabadedzés előtt. A betegség kezdett elhatalmasodni felettem, de nem voltam hajlandó a fenekemen ülni. Dolgozni akartam, és ettől nem tágítottam. Kimi is azon a véleményen volt, mint szinte mindenki. Haza kellett volna mennem már szerdán, de én erre nem voltam hajlandó.

 - Newey, fogd be és mond, hogy hova fújjak – mondtam rekedten a főtervezőnek, miközben a kezemben lévő festékkel teli tartállyal becéloztam Sebastian kocsiját, melynek oldaldobozón úgynevezett statikus Pitot-csövekből készült segédeszközt helyeztünk el, melyen 30 darab nyomásérzékelős szenzor kapott helyet. Ezzel a rendszerrel aerodinamikai vizsgálatokat akartunk elvégezni a kocsin, hogy az új padlólemezünkkel kapcsolatban még több adatot kaphassunk. Az áramlás vizualizációs festék, mely a kezemben lévő tartályban volt, az is amolyan segédeszközként fog nekünk szolgálni az első szabadedzés során, melyet a tesztelésnek szenteltünk teljes egészében.

 - A hátsó szárnyra, az oldaldoboz hátsó részére, és oda a diffúzor környékére. Ennyi egyenlőre elég lesz – mondta, majd szemével követte a neon zöld színű festéket, mellyel lefújtam a kocsit. – A gumikkal kapcsolatos adatokat Ed folyamatosan szolgáltassa majd nekem – mondta.

 - Majd én járkálok velük. Ed amúgy is Mark kocsijával van most elfoglalva – mondtam, mire megcsóválta a fejét, kivette a kezemből a tartályt, majd a kesztyűket is elkezdte lehámozni a mancsaimról.

 - Te most szépen odacammogsz Christian-hoz, és megkéred, hogy haza mehess – mondta, mire felhorkantam. Adrian szúrósan nézett ezért rám, majd a csuklómnál fogva odarángatott Horner-hez, majd Helmuthoz, akik azt parancsolták nekem, hogy szedjem össze Lexi-t, és utazzak vele haza, Finnországba.

 - Nem akarok elmenni innen – mondtam morogva, miközben azt figyeltem, ahogy Kimi éppen a cuccaimat a szekrényből a táskámba pakolta. A 2. szabadedzést követően, ahogy tudott elszabadult a PR-os cuccokról, majd meglátogatott engem.

 - Otthon jobban tudsz majd pihenni. Anyukádék segítenek majd, és nem vicc egy tüdőgyulladás – mondta kicsit mérgesen. A doki, aki alig 2 órája járt nálam, megállapította, hogy valószínűleg tüdőgyulladásom van. Egyszerű kis megfázásból alkottam ilyen szépet saját magamnak, de antibiotikumokkal és sok-sok pihenéssel szerencsére könnyen kezelhető.

Miután Kimi az összes cuccomat bepakolta, odaült mellém az ágyra. Megsimogatta az arcomat, majd szólásra nyitotta ajkait, de végül egy árva kukkot se mondott. Ezt háromszor játszotta el, mire meguntam az egészet, és rákérdeztem, hogy mi az, amit mondani akar nekem.

 - Ha vége a futamnak hazamegyek, Finnországba – mondta. – Mivel szerdán leszünk 1 hónaposak, azt hiszem ideje lenne a családjainkkal is megosztani, hogy együtt vagyunk

 - Szóval … szóval jelentsük be nekik, hogy … hogy járunk? – kérdeztem tőle köhögésekkel egybekötve. Az asztalon lévő meleg teát a kezembe nyomta, majd egy igennel válaszolt a kérdésemre. – Okés. De először te jössz … Tampere-be, utána meg mehetünk Helsinkibe.

 - Espoo-ba – javított ki Kimi. - Anyához megyünk majd. Ramiék is ott lesznek a gyerkőcökkel.

 - Anyud … anyud nem … - kérdeztem volna tőle, de a folytonos köhögés miatt nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni. Szerencsére Kimi tudta, hogy mit akarok tőle kérdezni.

 - Nem, anyu nem Helsinkiben lakik. Ő ott maradt Espoo-ban. Sokszor beszéltünk már vele arról, hogy a fővárosba kéne költöznie, de nem tud elszakadni attól a helytől – mondta.

A reptérre Kimi és Mark vittek ki minket. A tréner vagy fél órán keresztül arról hadovált Lexi-nek, hogy mit csináljon, ha esetleg befulladnék, vagy nem tudnám abbahagyni a köhögést. Én közben csak a szememet forgattam, Kimi pedig nevetett rajtam.

 - Vigyázz magadra – mondta halkan a pilóta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

 - Te is. És egy dobogós hellyel gyere haza, vagy megcsaplak – mondtam neki, majd hagytam, hogy újra megpusziljon.