25. rész

 - Komolyan jártok? – kérdezte ugrálva Lexi, miközben a gyárunk egyik folyosóján haladtunk előre. 1 órája értem Milton Keynes-be, és azóta megállás nélkül mesélnem kell neki.

 - Igen – mondtam mosolyogva, majd hagytam, hogy szorosan megöleljen. – De ez hétpecsétes titok! Nem beszélhetsz erről senkinek se – mondtam neki komolyan.

 - Még az öcsédnek se? – kérdezte döbbenten.

 - Még neki se. A családjainkat majd együtt szeretnénk ebbe bevonni – mondtam neki, mire hümmögve bólintott egyet.

Miután leértünk a földszintre, Lexi ment az étkezőbe, én pedig a szerelőhelység felé indultam, ahol körülbelül 10 perc múlva megkezdtük a fiúkkal a kerékcserék gyakorlását.

Ahogy végeztünk a napi adagunkkal, rohantam a rázópados szobánk felé, ahol Adrian várt rám. Én segítettem neki állítgatni a dolgokon, míg ő a monitorokat nézegette. Ahogy elnéztem új első légterelőket és oldaldobozt akart Newey kipróbálni.  

 - Nem működnek úgy, ahogy azt eltervezted, igaz? – kérdeztem tőle, miután átsétáltam hozzá. Drága főtervezőnk az asztalra borult, miután megkaptuk az adatokat. Az új padlólemezünkkel próbált variálni, mert Bahreinben sok csapat megjegyzést tett rá.

 - Igaz – morogta. – Azt hiszem túlságosan éhes vagyok most az okoskodáshoz – mondta nevetve, majd kikapcsolta a rendszer, majd a gépeket is. – Nincs kedved velem ebédelni?

 - De van – mondtam neki mosolyogva, majd Adrian-ba karoltam, miután felém nyújtotta a karját.

Egész héten a gyárban rostokoltunk. Minden nap kellett a kerékcseréket gyakorolnom a fiúkkal, valamint Adrian megkért, hogy segítsek neki a szélcsatornánál és a rázópadnál, mivel új padlólemezt akart a kocsikra rakni, de először azt alaposan le kellett tesztelni, mielőtt felraktuk volna őket az RB-kre.

Monacóba hétfőn indultunk. A srácokkal már a repülőn elkezdtünk bulizni, amit Christian nem igazán díjazott, mert a feje nagyon fájt, és pihenni akart. Helmut jókat nevetett rajtunk, ahogy Beverley, morcos Horner élettársa is.

 - Ki fogtok engem borítani – morogta Christian mikor beszállt az egyik kisbuszba. A srácokkal nevetve ültünk be egy másik járműbe, ahol nem kell majd figyelnünk a fejfájással küszködő főnökünkre.

 - Stuart, ez a szám már nagyon unalmas – mondtam a szerelőnek, mikor elindított Calvin Harris, Bounce című számát. – Egy kicsit beújíthatnál!

 - Imádom ezt a számot – mondta, majd elkezdte énekelni az első sorokat.

A szállodáig azt az egyetlen egy számot kellett hallgatnunk Stuart előadásában. Szinte kiugrottunk a kocsiból, mikor leparkolt a kocsink a szálloda bejárata előtt.

Monacóban mindenki külön szobát szokott kapni, így most Domenic nélkül voltam kénytelen aludni, de valahogy most mégse sajnáltam ezt annyira, mert tudtam, hogy Kimi így sokkal többet lehet majd velem, akár a szobámban is, hiszen rajtunk kívül nem lesz ott senki se.

 - Szia, merre vagy? – szólalt meg a vonal másik végén Kimi, miután felvettem a telefonomat.

 - Szia – köszöntem neki mosolyogva. – A szobámban. Éppen a pakolom ki a cuccaimat. Te?

 - A yacht-omon. Nincs kedved eljönni ide, hozzám? – kérdezte. hallani lehetett a hangján, hogy vigyorgott. – Na? Benne vagy?

 - Nem zavarnék? – kérdeztem tőle utalva a háttérzajára. Ahogy hallottam nem egyedül volt.

 - Biztos – mondta nevetve. – És az itt lévők szeretnének téged megismerni.

 - BIZONY – kiabálta valaki a telefonba. Biztosra vettem, hogy finnek vannak vele, mert csak ők érthették volna meg azt, amit mondott nekem a telefonba, valamint azt a ,,bizony” szót is az anyanyelvünkön ordította a készülékbe valaki.

 - Nem foglak megtalálni – mondtam Kiminek. – Túl nagy a kikötő.

 - A kikötő kapujánál várok majd rád – mondta. – Siess!

 - Rohanok – mondtam nevetve, majd miután elköszöntem tőle, bontottam a vonalat.

Gyorsan magamra kaptam valami kényelmesebb ruhát. Egy farmer rövidnadrágot és egy atlétát vettem fel a bikinim fölé, amit a biztonság kedvéért vettem fel, hiszen vízen leszünk. Miután a tornacipőmet is magamra kaptam, elindultam a kikötőbe.

 - Hiányoztál – mondtam Kiminek, miután megöleltük egymást.

 - Te is nekem – mondta, majd egy hosszú csókban részesített. – Gyere, siessünk, mert félek, hogy az eszementek szétszedik a hajóm – fogta meg nevetve a kezem, majd elkezdett húzni az egyik stég felé, aminek pont a legvégén volt Kimi fekete yacht-ja. A fedélzeten 4 számomra ismerős finn pasi bömböltette a zenét, akiknek én viszont idegen voltam.

 - Nem mondod komolyan? – torpantam meg hirtelen, mire Kimi nevetve fordult felém.

 - Jó haverjaim – mondta megvonva a vállát. Felsegített a hajóra, majd a derekamra tette a kezét, úgy tolt meg a fiúk felé. – Em ők itt úgy is tudod kik – mutatott nevetve a Dudesons-os fiúkra. – Srácok, ő a barátnőm, Emeliija.

 - Emeliija Niniimäki – nyújtottam a kezem először Jukka felé, majd jött utána Jarppi, Jarno és HP. – Örülök, hogy megismerhettelek titeket – mondtam nekik, majd visszasétáltam Kimi mellé, aki egyből a derekamnál átölelt.

 - Valóban szemre való a kishölgy – mondta vigyorogva Jukka, majd rám kacsintott.

A srácok teljesen olyanok voltak, mint amilyenek a TV-ben szoktak lenni. Bolondok, és életveszélyesek. Alig voltam még csak 5 perce Kimi yacht-ján, de már szemtanúja is lehettem annak, ahogy a fiúk brahiból beugrottak a vízbe, de ügyeltek arra, hogy hassal érjenek célba. Szörnyülködve néztem, ahogy egymás után nagy csobbanással vizet értek. Kimi meg mellettem röhögött ezen, ahogy a szenvedő felek is.

Nem nagyon volt szándékomban a vízbe menni, de miután levettem magamról a ruháimat, és a srácok megláttak egy szál bikiniben, valamilyen belső késztetést éreztek arra, hogy bedobjanak engem a vízben. Vagyis Jarno valami ilyesmit magyarázott nekem, miután a felszínre értem a mélyből.

Egészen estig fárasztottak engem. 7 órakor Lexi hívott, hogy a srácokkal a városban fognak bulizni, és meg akarják beszélni a heti buli-tervünket.

 - Ezt ha Christian megtudja, megöl minket – mondtam Stuartnak, miután megnéztem a lapot, amire le volt írva, hogy mikor, melyik klubban kell majd lennünk. – Elhiszem, hogy ez Monacó, és hogy itt mindig bulizunk, de minden nap? Nem fogjuk mi ezt megunni?

 - SOHA – mondta nyomatékosan. – Ez az egyetlen olyan helyszín a naptárban, mikor mindenki jól érzi magát, és nem kell attól rettegnünk, hogy az arabok meg az ázsiaiak csinálnak velünk valamit. Ez a hét csakis a bulizásról fog szólni.

 - És ha valamit elbaszunk a futamon? – kérdeztem tőle, mire gondolkodóba esett.

 - Mi a franc van veled? Nem akarsz bulizni?

 - De, igen, de szeretnék javítani azon, amit katalán földön elbasztunk – mondtam neki, majd a vállamra kaptam a táskámat. – Jó éjszakát nektek – mosolyogtam rájuk bájosan, majd elindultam gyalog a szállodánk felé, ami egy köpésnyire volt attól a bártól, ahol a srácokkal üldögéltünk.

Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan képesek a bulizással foglalkozni, mikor arra kéne koncentrálnunk, hogy a hétvégén remekeljünk. Iszonyatosan zavart engem, hogy az utolsó nagydíjon szarok voltunk, és még a dobogó közelében se voltunk.

A keddi napunk nyugisan telt. Kimi-t alig láttam, mert PR-os dolgai voltak, engem pedig Christian berendelt a boksz építéséhez.

A szerda már nem volt ilyen kedves hozzánk. Korán reggel két FIA-s inget viselő, öregedő férfit kellett beengednünk a garázsba, hogy vizsgálódjanak. Míg ők a kocsijainkat piszkálták, nekünk, szerelőknek és mérnököknek a Pit-line-on túl kellett ácsorognunk, és várnunk.

 - Mennyibe fogadunk, hogy megint a Ferrari miatt vannak itt? – szólalt meg mellettem Chris, mire rápillantottam, majd újra a két biztos felé fordítottam a tekintetemet.

 - Nem lenne értelme a fogadásunknak, mert ugyan arra a dologra tennénk – mondtam neki morogva, majd Adrianhoz futottam, aki éppen Jonathan-nal karöltve sétált a boxutcában a boxunk felé. – Adrian, vizsgálódik nálunk az FIA – mondtam neki, mire összeráncolta homlokát, majd a boxunkhoz sietett.

 - Uram, valami probléma van? – kérdezte a két férfit, mire ők közölték velünk, hogy az új padlólemezünket kellett megvizsgálniuk, mert az egyik csapattól óvást kaptak. -  A szabályok konkrétan nem tiltják ezt a fajta kialakítást, így versenygépünk legális – mondta Adrian, mire ezt én is megerősítettem. Mikor együtt dolgoztunk a rázópadnál, akkor is Adrian előtt volt a szabálykönyv, amiben sok kis cetli volt ragasztva, könyvjelző gyanánt.

Bő fél órát maradtak még az FIA emberei. Ez idő alatt a kocsi többi részét is átnézték. Mikor távoztak, folytathattuk a munkánkat.

Ed-del és Jon-nal a gumikat elhoztuk a Pirelli-től, majd míg a fiúk a nyomást megmérték bennünk, addig én ráfújtam az abroncsokra, hogy kié is lesz majd, és hogy hova kerül majd a versenygépen az adott keverékű gumi.

Délután 2 felé éppen a Paddock Club-ba tartottam, hogy megkeressem Beverley-t, aki után Horner már a fél pályát felkutatta, mikor szembe jött velem egy ismerős, szőke srác, és a fekete hajú felesége.

 - Rami? Kriisti? – kérdeztem hitetlenkedve, mire mind a ketten nevetve odajöttek hozzám, majd megöleltek egyesével. – Ti mit kerestek itt? – ráztam meg a fejemet értetlenkedve.

 - Eljöttünk megnézni az öcsémet – mondta nevetve Rami, majd magához ölelte a feleségét.

 - A fiúk? – érdeklődtem gyerkőceik után, akiket elég régen láttam már.

 - Anya vigyáz otthon rájuk. Kriisti még nem volt Monacóban és mivel nagyon szerettünk volna kijönni Kimi egyik futamára, így úgy döntöttünk, hogy eljövünk most vele.

 - Értem. És hogy tetszik eddig Monacó? – kérdeztem mosolyogva Kriisti-től.

 - Eszméletlen – mondta egy nagyobb sóhaj után. – Rami mondtam, hogy ideköltözhetnénk, de nem tetszett neki az ötletem – nézett lesújtóan férjére.

 - Ragaszkodok a hazámhoz – rántotta meg nevetve a vállát Rami.

Pár percet beszélgettem még velük, majd folytattam az utamat. Beverley-t a Paddock Club egyik recepciós pultjánál találtam meg. Elhagyta a belépőkártyáját, ezért is keveredett el Christian mellől. Szerencsére az egyik látogató megtalálta, és leadta a home-unkban, amit meg is kapott, mihelyst beléptünk az épületbe.