62. rész

Sziasztok :)

Kedd révén itt is van az új rész :)

Köszönöm nektek az előző részhez érkezett pipáitokat, valamint az írásban megnyilvánuló visszajelzéseiteket. Örülök annak, hogy még mindig tetszik Nektek az, amit írok, és, hogy ezt velem is megosztjátok :)

Az oldalra kitett szavazásban aki szeretne részt venni, és visszajelezni nekem a kérdésemmel kapcsolatban, és esetleg még nem tette le a voksát egyik válasz mellett se, annak még van 2 napja, hogy eldöntse mi is legyen. :)

De nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást Nektek, 

Em.

 - És hogy szeretnéd végezni a munkádat a továbbiakban? – kérdezte mosolyogva Christian, miután egy picit megbökte a mellette ülő francia versenymérnököt, aki tátott szájjal, kikerekedett szemekkel bámult rám. Guill már több, mint 5 perce ült ilyen ábrázattal a tárgyalótermünk üvegasztalának egyik oldalán. Úgy viselkedett, mint aki a hallottaktól sokkot kapott volna. Míg a többiek az általam közölt örömhír után sűrű gratulációkkal elláttak, Rocky csak egyhelyben állt, és hol az arcomat, hol pedig a még lapos pocakomat bámulta.

 - Júniusig mindenféleképpen szeretnék a futamokra járni. Utána bevállalom a gyárat, és augusztus után, pedig szülési szabadságra mennék, vagyis ha a kicsi valóban akkor fog megszületni. A holtszezon közepétől pedig megint csak a gyárban tevékenykednék, és talán a 2014-es szezon vége felé megint minden olyan lehet a munkám terén, mint amilyen idén is, és azelőtt is volt. Nekem ezek a terveim – vázoltam fel nekik gyorsan, nagyvonalakban a már 2 napja bennem fogalmazódó gondolatokat. Christian arcáról most se lehetett leolvasni semmit se, mint szinte sose. Helmutról lerítt, hogy ő már az utódomat keresgélte a fejében, míg Adrian, aki a hibernált francia másik oldalán ült, próbált feltenni egy kérdést, amit nem igazán tudott egyenlőre megfogalmazni. Kellett neki 1-2 perc, mire át tudta gondolni a benne lezajló dolgokat, és összehozott végre egy kérdést.

 - Mint szólnál, ha júniustól teljesen más szerepkört kapnál? – kérdezte kíváncsian, miközben összefűzte ujjait, s egy kicsit előrébb dőlt a székében. Összehúzott szemekkel néztem rá. Azon agyaltam, hogy a csapat mely részén tud engem elképzelni a főtervezőnk, de egyetlen egy poszt se jutott eszembe

 - Kicsit ezt ki tudnád nekem fejteni ezt a kérdésed? Valami konkrétumot tudsz mondani? – kérdeztem tőle kicsit zavartan.

 - Ennek én is örülnék – fordult a brit honfitársa felé Horner, amint felfogta a hallottakat.

 - Legyél a fejlesztő osztályunk vezetője – mondta tömören, semmi kerítés nélkül.

Amint a mondatát kiejtette a száján Adrian, ugyanúgy lefagytam, mint Guill percekkel ezelőtt. Nehezen tudtam befogadni magamba, majd aztán megérteni a hallott információt. Legelőször azt hittem, hogy csak viccnek szánta az ötletét, ám mikor rá pillantottam, egyáltalán nem látszott rajta, hogy csak humoros pillanatait próbálta volna megosztani velünk is. Komoly ábrázattal ült a székében, miközben Helmut helyeslő, dicsérő szavait hallgatta, amiket az ötletei miatt érdemelt ki az osztráktól. De eközben végig engem figyelt. Ez iszonyatosan zavarba ejtett, főleg azok után, hogy ő egy egész osztály vezetését rám bízná.

 - Miért? – böktem ki rekedten a rövidke kis kérdésemet, majd egy nagyobbat kortyoltam az asztalon lévő bögrémből, hogy a továbbiakhoz visszanyerjem a hangomat.

 - Családanya leszel. Nem lehetsz gyárlakó, mikor otthon egy kislány, vagy egy kisfiú fog téged várni. Ennek a munkának a felét otthonról is tudnád végezni, nem kell minden egyes nap bent lenned a gyárban. És márciusig még én se foglalkozok az új kocsinkkal. Sokkal több szabad időd lenne. Az se elvetendő dolog, hogy tesztelések során te vagy az egyetlen ember, aki nem panaszkodik és morog, ha megkérem arra, hogy a futópadnál állítgasson a dolgokon. Jól és érthetően tudsz velem kommunikálni, fél szavakból megértesz engem. Nem kell feleslegesen mellébeszélnem, mert egyből tudod, hogy mire gondolok, mit akarok. Határozott vagy, és pont ilyen ember kell nekünk oda. Az ehhez kellő tudás is megvan benned, valamint tudod már nagyjából, hogy a dolgok hogyan is folynak ott. A gumik pedig mindig fontosak lesznek egy szezonban, így te már azt az oldalt is eléggé ismered. Ráadásul Rob éppen jövőre akar visszavonulni – mondta egy kedves mosoly kíséretében. – Szóval? Elvállalod ezt a szerepkört?

 - Én … Nem … Nem tudom – mondtam nyögdécselve. – Ezt … meg kell beszélnem Kimi-vel is. Holnap választ adok, de ez ügyben nem dönthetek nélküle. Remélem ezt megértitek – pillantottam végig a kis társaságon, akik közül mindenki bólintott egy nagyon, kivéve persze Rocky-t, aki a sokkból már felocsúdott, és már vigyorogva bámult rám.

 - Jézusom, anya leszel? – jött oda mellém a francia, miután a többiek elhagyták a tárgyalótermet, hogy a saját dolgaikat végezhessék. Egy mosollyal keretezett bólintással válaszoltam feltett kérdésére, majd szorosan megöleltem őt. – Még most is nehezen tudom felfogni – mondta nevetve, miután eltolt magától, és a bal tenyerét a hasamra csúsztatta.

 - Nem vagy ezzel egyedül – csóváltam meg kuncogva a fejemet.

 - És azt is nehéz elfogadni, hogy Ed itt hagy minket, és jövőre félévtől neked is búcsút kell intenünk fél évre … - mondta már kicsit szomorúbban. – Sok ez így nekem egy napra …

Ma nem csak nekem volt nagy bejelenteni valóm a csapat felé, hanem mérnöktársamnak, Hewett-nek is. A brit srác jövőre az Alphinestar nevű cégnél fog dolgozni, akik a pilóták, valamint a csapatok nagy részének különböző ruházati felszerelésekkel szolgálnak. Mindenkit sokkolt a hírével, ugyanis semmi előjelét nem láttuk ennek.

 - De hát egyszer minden véget ér – mondta egy nagy sóhajtás után, majd amint átkarolt, elindított a folyosó felé. – Nem vagy … vagyis vagytok éhesek? – nézett le rám kedvesen. – Mert én most nagyon szívesen bedobnék egy kis süteményt – mondta, majd csukott szemmel megnyalta az ajkait, amiket ezután egy hatalmas vigyorra húzott.

 - Benne vagyunk. De csak akkor, ha valami csokis finomsággal lepsz meg minket.

 - Minden kívánságotokat teljesítem – mondta nevetve, majd jó szorosan magához húzott.

A gyárunk ebédlőjébe sétáltunk, ahol felültünk a hosszú kiszolgáló pult előtt lévő két bárszékre. Lexi és Lisa mindenféle finomságot az orrunk elé toltak, és minden egyes elfogyasztott édesség után bíztattak minket egy újabb adag elpusztítására, mondván: az én babámnak kellenek az ilyenek, Guill pedig nem hagyhatja, hogy egy várandós kismama egyedül sütizzen.

Több, mint egy órát üldögéltünk ott. Rocky a legrosszabb vicceivel próbált mosolyt csalni az arcunkra, ami végül sikerült is neki, de nem azért mert a poénjai olyan elsöprő sikert arattak volna nálunk. Ki lehet szerintem jelenteni, hogy a francia a faviccek mesélésének a királya.

 - Több nem fér belém - toltam el nevetve a közelembe kerülő tányért, melyen egy csodaszépen díszített brauni pihent. A nyál is összefutott a számban, de egyszerűen képtelen voltam még egy falatot lenyelni. – Ennyi azt hiszem mára bőven elég volt – mondtam egy nagy sóhaj után, majd hatalmasra duzzadt pocakomra simítottam a tenyeremet.

 - Szerintem híztam most vagy 4 kilót – nyöszörgött a pult fa lapján fekve Guill. – Szorít ez a hülye póló – motyogta, miközben megrángatta a felsőtestén feszülő anyagot, melyen a csapatunk logója számtalan helyen fel volt lelhető.

 - Majd a feleséged segít ledolgozni ez a kis felesleget – mondta nevetve Lexi.

 - Felesleg??? – kiáltott fel rémülten a versenymérnök. – Komolyan dagi lettem?

 - Nem/Csak egy kicsit – mondtuk egyszerre barátnőmmel. A felőlem érkező, tagadó jellegű szót Guill szinte meg se hallotta. Csak Lexi, nevetéstől hangos rövid mondatát kapta el, ami egyből lekonyult kis ajkakat varázsolt a francia pofikájára.

 - Csak szívatlak Rocky – mondta nevetve Lexi. – Semmi se látszik rajtad.

 - Az életedre esküdj! – szegezte barátnőmre a mutatóujját, miközben a két talpára állt.

 - Esküszöm – tette a jobb kezét a szívére Lex, miközben a balt feltartotta.

 - Helyes – csapott a pultra egyet Guill, miközben egy győzelem ittas vigyort az arcára feszített. Biccentett egyet a lányok felé, majd miután adott nekem két puszit, elindult a szerelőműhely felé.

 - Ez bolond – mutatott a francia után Lexi.

 - Te provokáltad ezt ki – mondtam neki nevetve, majd leugrottam a bárszékről. – Megyek, mert néhány papírt össze akarok szedni, mert át kéne néznem őket a szünet első pár hetében – dünnyögtem egy szemforgatás mellett. – További szép napot Nektek – mondtam mosolyogva a lányoknak, majd egy intés után elindultam az irodám felé.

Lassan haladtam a folyosókon. Próbáltam a gyár összes szegletét megjegyezni, mert hosszú ideig nem fogok ide jönni a téli pihenők miatt. Előre láthatóan csak január első hetében kell majd tiszteletemet tennem a csapatnál, addig pedig azt csinálhatok, amit csak akarok. Eddig nem nagyon bírtam a holt szezont, mert semmit se tudtam kezdeni magammal, de most, hogy itt van mellettem Kimi, mindez megváltozott. Már nagyon várom a szünetet, hiszen sok időt tölthetünk majd együtt.

Mikor már éppen a táskámba pakolgattam a nekem kellő papírokkal teli mappákat, kopogtattak az ajtón. Egy hangos ,,szabad”-dal értesítettem az érkezőt, hogy belépést nyert az irodámba. Mikor az ajtó kinyílt egy mosolygó finn srác tűnt fel a szemem előtt.

 - Szia Heikki – köszöntem neki kedvesen. – Mi járatban? – érdeklődtem kíváncsian, majd behúztam a táskám cipzárját.

 - Ööö … Halottam a fiúktól, hogy kisbabátok lesz Kimi-vel – mondta kicsit feszengve, majd újra elmosolyodott. – Csak szerettem volna gratulálni neked … nektek – tette hozzá nevetve.

 - Jaj, Heikki – suttogtam magam elé, majd közelebb sétáltam hozzá, és jó szorosan megöleltem. – Köszönöm a gratulációdat Kimi nevében is – motyogtam szipogva a pulóverébe.

 - Örülök neki, hogy végre teljesülni fog az egyik legnagyobb álmod. Hogy családod legyen. És tudom, hogy Kimi jó apuka lesz, te pedig a világ legjobb anyukája leszel – mondta mosolyogva, miután felnéztem rá. – Ne sírj – kuncogta halkan. – Nem akartalak megsiratni – simított végig az arcomon, melyen 4-5 könnycsepp útján végighúzta ujjait. – Mit szólt a kicsihez a Räikkönen és a Niniimäki család? – kérdezte téma elterelésképpen.

 - Még nem tudják – mondtam hüppögve.

 - Mi? Nem mondtátok még el nekik?

 - Nem, még mi is csak 3 napja tudjuk. Ma fogunk Finnországba utazni, hogy közöljük velük a jó hírt – mondtam, majd kifújtam az orromat a zsepibe, amit Heikki adott nekem.

 - Akkor nem is zavarlak tovább – mondta mosolyogva a tréner. – Még egyszer gratulálok.

 - Heikki – szóltam utána még mielőtt kilépett volna az ajtón. – Köszönöm. Tényleg – mondtam miután megfordult.