48. rész

Sziasztok :)

Új hét, új kihívások, új rész :D

Mikor ma felléptem a bloggerbe, és megláttam, hogy a 29.000-es oldalmegjelenítést túlléptük, az állam körülbelül a pincénkig zuhant :D Köszönöm szépen ezt a látogatószámot nektek, valamint szeretnem megköszönni a rengeteg pipát, és a kommenteket, amik az előző részhez érkeztek :) Remélem, hogy most is tudok majd nektek olyannal szolgálni, amivel pipálásra, illetve hozzászólás írásra tudlak titeket sarkallni :D

De nem is dumálok tovább, mert vár a tömérdek házi feladat, na meg a megtanulandó leckék ... -.- valamint így ti is hamarabb elkezdhetitek falni a 48. részt alkotó betűket :D

Jó olvasást nektek, 

Em. 

Egy nagy sóhajkíséretében ültem le a Jon-nal és Ed-del közös irodánk sarkában álló asztalom mögé. Furcsa volt újra magamra ölteni a Red Bullos, illetve a szponzori logókkal ellátott ingemet. 2 hétig egyáltalán nem is gondoltam a csapatunkra, a gyárra, a munkámra. A kotka-i kirohanásom után a napjaim ugyanolyanok voltak. Naphosszat csak otthon ücsörögtem, és néztem ki a fejemből. Sírni se sírtam már. Ahogy a temetésen szépen, lassan rádöbbentem arra, hogy soha többé nem fogom tudni majd megölelni, zokogó görcsök sora tört rám. 3-4 napig szinte csak sírtam, majd egy reggel úgy ébredtem, hogy semmi se érdekelt. Üresnek éreztem magamat, és azaz érzés nem múlt el azóta se. A kotka-i ,,kiruccanásom” során, ha Jesse később érkezett volna meg, talán tényleg véget vetettem volna az életemnek. Hiszen azokban az órákban nem éreztem semmit se. De tudtam jól, hogy ha a sokk hatása elmúlik majd, újra tisztában leszek azzal, hogy senkinek se fogom már azt mondani, hogy ,,Anya”. Ez ellen próbálkoztam védekezni az ivással, és a gyógyszerekkel.

Mikor Christian és Helmut értesültek arról, hogy mit is akartam tenni, rám küldtek egy pszichológust, aki napokig járt hozzám. Nem sok mindent ért el nálam, csak azt, hogy azóta senkivel se beszélek. Felidegesített, ahogy a szavaimat, mondataimat, és a reakcióimat elemezgette a fülem hallatára. Ezek után Horner szabályosan rám szállt és ő is próbálta a lelkemet, a gondolataimat megfejteni. A saját házamban nem leltem nyugtomat miatta. Mikor megengedte, hogy az indiai nagydíj ideje alatt a gyárban elkezdhessek dolgozni, hogy értelmes dolgokkal töltsem el a napjaimat, és hogy visszaszokjak a normális hétköznapokba, fellélegeztem, ugyanis tudtam, hogy ő a világ másik felén lesz. Jó távol tőlem.

 - Christian azt kérdezi, hogy minden rendben van-e veled a gyárban, és hogy nem akarsz inkább még is otthon pihenni még egy kicsit? – közvetítette Rocky, Christian szavait. Éppen a Skype nyújtotta lehetőségeket használtuk ki francia kollégámmal, mikor hallottam, hogy valaki tiszteletét tette a szobájában. A pusmogásokból is érthetően ki lehetett venni, hogy csapatfőnökünk rontott be hozzá, aki szinte egyből érdeklődni kezdett felőlem, amint megtudta, hogy Guill éppen velem egyeztetett.

 - Meg vagyok. Jól vagyok. Nyugodj meg Christian. Minden okés velem – morogtam fáradtan, miközben az orrnyergemet masszíroztam. Éppen kezdett a migrénem csillapodni, amit Christian idézett elő nálam, mikor hangos kopogás zaja ütötte meg a fülemet. – Majd később beszélünk. Éppen Dietrich akar valamit tőlem – pillantottam az ajtón belépő osztrák felé. – Sziasztok – intettem egy aprót a kamera felé, majd szinte egyből meg is szakítottam a kontaktust. – Miben segíthetek Magának, Herr Mateschitz? – kérdeztem illedelmesen csapatunk tulajdonosától, miután felálltam a székemből.

 - Emeliija, nagyon nagy szükségem van most rád – sétált közelebb az asztalomhoz. – Ma rendezik meg az autósportokban résztvevő osztrákok gálaestjét Bécsben. És a feleségem megbetegedett, de kell nekem egy kísérő és én rád …

 - NEM! – vágtam hirtelen szavába. – Ne is folytassa. Nem fogok egy csomó ember előtt jó pofizni! Sajnálom Dietrich, de nemet kell mondanom magának.

 - Emeliija … csak annyiról lenne szó, hogy szépen felöltözöl, és egy finom vacsorát elfogyasztasz egy halomnyi osztrák ember között. Nem is kell velük beszélgetned, ha nem akarsz! – mondta mosolyogva. – Na, benne vagy?

 - Nincs azaz Isten, amiért én díszparádéba vágnám magam, egy hülye gálaest kedvéért …

***  

Pár órával később el se tudtam hinni, hogy egy bécsi kastély báltermében álldogáltam egy méregdrága ruhában, és pezsgőt szürcsölgettem Dietrich oldalán, aki egy hatalmas mosollyal az arcán hallgatta az egyik kopasz, selypítős honfitársa 100 éve történt, gyerekkori sztoriját.

Csapatunk tulajdonosa be tudta bizonyítani számomra, hogy létezik azaz Isten, akinek a kedvéért én díszparádéba vágtam magam. És ez az Isten maga volt az osztrák. Akik megfenyegetett, hogy ha nem kísérem el erre a hülye estre, akkor a szezon hátralevő részében csak otthonról fogom látni a futamokat. Mivel vissza akartam kapni a munkámat, az irathalmokat, és a telemetriai adatok tömkelegét, kénytelen voltam beleegyezni, és eljönni vele ide, az osztrák fővárosba.

 - Ezért még bosszú fogok Magán állni – sziszegtem metsző hangon Dietrich fülébe a kedvesnek nem igazán nevezhető kijelentésemet, miközben próbáltam egy édes mosolyt az arcomra varázsolni, hogy a minket bámuló emberek semmit ne vegyenek észre a pocsék kedvemből. Éppen egy lassú számra táncoltunk, mikor megosztottam a tervemet a leendőbeli áldozatommal. Sajnos az ijedség csöppnyi jelét se lehetett felfedezni Dietrich arcán a fenyegetésem elhangzása után. SŐT! Szabályosan kinevetett engem.

 - Emeliija, kérlek. Csak egy kicsit élvezd az estét – kuncogta a fülembe Herr Mateschitz.

 - Gondolom azért megérti, hogy az elmúl időszak miatt nincs sok kedvem röhögcsélni, és bájologni az ittlévőkkel – mondtam száraz hangon. – Sajnálom – mondtam bűnbánóan, mikor éreztem, hogy Dietrich izmai megfeszültek előttem. A jókedve egy pillanat alatt elillant.

 - Én tartozok bocsánatkéréssel – mondta, majd miután a derekamról lefejtette a tenyerét, az asztalunk felé intett. – Próbáltam elfeledtetni veled az elmúlt hetek rossz érzéseit, de azt hiszem, hogy kicsit túllőttem a célon.

 - Köszönöm azért a próbálkozást – mosolyogtam rá kedvesen, majd az ősz hajú férfira pillantottam, aki egy hatalmas vigyorral az arcán vetette hirtelen magát Dietrich-re.

 - Friedrich – kiáltotta el magát nevetve Mateschitz, majd jó szorosan megölelte a férfit, aki letámadta őt. – Drága barátom! Régen láttalak – veregette meg a fickó vállát.

 - Ez csak is azért van, mert szinte sose jössz haza, Ausztriába! – bökte meg főnökeim főnökét a Friedrich nevű pasas. - Ön Marion, igaz? – fordult felém a ,,drága barát”.

 - Ő a csapatom egyik nagyra tartott mérnöke – mondta nevetve Dietrich.

 - Emeliija Niniimäki – nyújtottam az öltönyös férfi felé a kezemet.

 - Friedrich Ackermann. Örülök, hogy megismerhetem – mosolygott rám kedvesen.

 - Én szintúgy – viszonoztam gesztusát. – Dietrich, én azt hiszem sétálok egyet a friss levegőn – böktem a terasz felé a hüvelykujjammal.

 - Nélkülem igazán nem kell, Kisasszony – mondta egyből Herr Ackermann.

 - Amúgy is ki akartam menni. És nem is akarok zavarni – mondtam mosolyogva, majd miután a kis kabátkámat és a kézitáskámat magamhoz vettem, elindultam a teremhez tartozó erkély felé.

Amint kiértem, magamra kaptam a kabátomat, mert egészen hűvös volt a kinti levegő. Dideregve sétáltam közelebb a korlázhoz, mely a terület szélét jelezte. Ahogy ujjaimat a hideg fémre csúsztattam, kirázott a hideg. Egy normális ember azonnal visszasietett volna a kellemesen meleg bálterembe, de egy finn, mint jómagam is, inkább kint maradt volna. És én is így is tettem. Miután egy szál cigarettát kivettem a Marlboro-s dobozból, és meggyújtottam a számba helyezett szálat, Bécs fényeit kezdtem el kémlelni. Az utcák szinte teljesen kirajzolódtak a házak között, ahogy a lámpák fényei megvilágították a járókelők útját. Az emberek, akik a hotel előtt sétálgattak, picike kis hangyáknak tűntek számomra a legfelső emeletről nézve.

 - Egy ilyen szép hölgyhöz nem illik a cigaretta – jött egy kellemes csengésű férfihang a hátam mögül. Viszont iszonyatos német akcentus bújt az angol szavak mögött, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy a mellém sétáló férfi milyen nemzetiségű is volt.  – Rendszeresen dohányzik? – kérdezte, miközben Bécs fényei felé fordult. Fura pillantásokkal mértem végig az osztrák férfit kérdése után. Nem értettem, hogy miért érdekelte őt ez ennyire. Sőt arról se volt fogalmam, hogy miért tette fel a kérdését, miután észlelte, hogy a megjegyzésére se feleltem semmit se.

 - Csak néha – válaszoltam tömören. Én itt végesnek is tekintettem a beszélgetésünket, és csak lassan, csöndesen el akartam szívni a fél perce meggyújtott szálat, ám a ,,zaklatóm” ezt nem így gondolta.

 - Albrecht vagyok – nyújtotta felém jobb kezét.

 - Emeliija – mondtam alig artikulálva, miközben megráztam kezét, ugyanis a Marlboro-t az ajakaim között szorítottam, míg illedelmesen reagáltam gesztusára. – Nagyon ismerősnek tűnsz nekem – jegyeztem meg úgy mellékesen, miután egy kis füstöt kifújtam a sötét éjszakába. – Nem találkoztunk mi már valahol? – érdeklődtem tőle kicsit talán kíváncsiskodva. Miután a megjegyzésemen csak elmosolyodott, de nem mondott semmit se, fel kellett tennem a kérdésem, hogy kiderüljön, hol találkoztam már vele, hogy ilyen ismerős nekem az arca.

 - Albrecht Lauda a teljes, becses nevem – mondta mosolyogva, ahogy rám pillantott.

 - Lauda fia vagy – hangzott el tőlem a roppant bölcs kijelentés.

 - A legkisebb – bólintott lassan egy nagyot. – Maga pedig a Red Bullnál dolgozik, ha jól tudom.

 - Nyugodtan tegezz, hiszen én is ezt tettem – mondtam neki lazán egy vállrándítás mellett,  majd egy újabb szál Marlboro-t akartam kihúzni a dobozból, mikor meleg tenyerét a kezemre helyezte. 

 - Mi lenne, ha inkább meginnál velem valamit, mintsem hogy egy újabb szálat elszívj? – kérdezte mosolyogva, miközben azon volt, hogy ujjaim közül a drága dohányáru dobozás kivegye. – A tüdőd biztosan díjazná – tette hozzá nevetve.

- De csak azért, mert kezdek eléggé fázni – mutattam rá komolya arcot vágva, majd mikor elindultam a terem felé előtte, elmosolyodtam. 

 Szerk.megj.: Lauda-nak a valóságban 3 fia van (Lukas, Mathias és Christoph, aki egy házasságon kívüli csemete), az én történetemben azonban 4 lesz neki (és mindegyikőjüknek Marlene lesz a szülőanyja) J