47. rész

*Kimi szemszöge*

Idegesen ugrottam fel Emeliija ágya mellett lévő fotelből. Az ajtó felé siettem, majd próbáltam olyan gyorsan elhagyni a szobát, ahogy csak tudtam. Ahogy bezárult mögöttem az ajtó, nekidőltem a falnak, majd mély lélegzetvételekkel próbáltam egy kicsit megnyugtatni magam, ám ez nem sikerült. Ökölbe szorított kezem még mindig remegett, ahogy az ajkaim is az idegességtől. Legszívesebben behúztam volna egyet annak a gyökérnek, aki jelenleg egy ágyban fekszik azzal a lánnyal, akit még mindig szeretek, a történtek után is.

Nekem kéne most Emeliija mellett lennem, és borogatnom a fejét, a testét, hogy a láza lejjebb menjen. Nekem kéne nyugtatóan simogatnom a haját, a karját, a hátát, és ügyelnem arra, hogy nyugodtan tudjon aludni. Nekem kéne most mellette lennem, nem pedig annak a ficsúrnak, akit legszívesebben most agyonvernék. Huovinen láthatóan élvezte azt, ahogy a szemem előtt ápolhattam Em-et. Lerítt róla, hogy szinte minden egyes dolgot nem csak azért csinált, hogy a beteg lány rendbe jöjjön, hanem azért, hogy engem idegesítsen. Az ő kotnyeles szájának köszönhetően vesztettem el azt a nőt, akit igazán szerettem, és ezzel kapcsolatban egy kicsi megbánást se tanúsított. SŐT! Olyan volt, mintha büszke lenne saját magára azért, mert szét tudott minket szakítani.

 - Kimi, jól vagy? – guggolt le elém Sebas ex-trénere, a jelenlegi hoki edző, Tommi. Kicsit ijedten méregetett a honfitársam. Minden porcikámon végigfutott a pillantásával, majd értetlenkedve a szemembe nézett. – Heikki miatt vagy ilyen szinten dühös, ugye? – kérdezte miután leült mellém a fal tövébe. Nem mondtam neki erre semmit se, csak bólintottam egyet. – Akarod, hogy kiküldjem őt onnan? Emeliija is biztosan nyugisabban tudna pihenni, ha nem fogdosnák állandóan – morogta.

 - Nem kell, kösz – mondtam fojtott hangon. – Mivel tudnék most a legtöbbet segíteni Neki? – fordítottam a fejem Pärmakoski felé. Tanácstalanul néztem rá annak reményében, hogy ő tud nekem segíteni ezzel kapcsolatban.

 - Nem tudom Kimi – vonta meg a vállát. – Nem vagyok pszichológus, se párterapeuta. Mint barát vagyok most itt, hogy Em kiöntse egy olyan valakinek a szívét, aki nem folyt bele az elmúlt időszak dolgaiba. Sebastian ezért kért meg engem, hogy idejöjjek, és segítsek neki. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tenned. De talán ha meghallgatnád, akkor sokkal könnyebb lenne neki a helyzete, és te is tudnád, hogy mi miért, és hogyan történt – nézett rám kicsit kioktatóan.

 - Te ismered a teljes történetet velük – böktem a szoba felé, ahol Heikki és Em egyedül voltak bent – kapcsolatban? – kérdeztem tőle. Bólintott egyet, majd egy nagyobbat sóhajtott.

 - Elmondanám neked, de ez nem az én reszortom. Ezt nektek, kettőtöknek kell tisztáznotok. Nem fogok belefolyni ebbe a dologba, mert nem is lenne értelme. Ez csak rátok tartozik. Senki másra … Lemész Jesse-hez? – kérdezte egy félpercnyi csönd után. - Nem akarom, hogy ő is egyedül legyen főleg, hogy látta a nővérét teljesen szétcsúszva, akit eddig a legerősebb nőnek tartott.

 - Lemegyek – emelkedtem fel a földről. Pärmakoski is ugyanígy tett, majd mielőtt elindulhattam volna a lépcső felé, elkapta a karomat.

 - Kimi, hallgasd meg őt! – mondta emlékeztetően, majd óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját, mely mögött egyből el is tűnt.

Lassan sétáltam le a földszintre. próbáltam egy kicsit rendezni a gondolataimat, és azt is ki kellett találnom, hogy mit mondjak Jesse-nek, vagy, hogy hogyan nyugtassam meg, ha teljesen ki lenne ő is. Mikor odaértem a kanapéhoz, ahol ült, egy mély lélegzetet vettem, majd megérintettem a vállát.

 - Leülhetek? – mutattam a mellette lévő üres helyre. Egy bólintással válaszolt kérdésemre, majd egy kicsit hátrébb húzódott, hogy ellépjek előtte.  Miután helyet foglaltam, csendesen néztem hol a cipőm orrát, hol a nappali berendezési tárgyait. Nem tudtam, hogy mit kellett volna mondanom Jesse-nek, és nem akartam valami hülyeséggel előjönni, így inkább csöndben maradtam. Látszott rajta, hogy nagyon őrlődött, és agyalt valamin, de azt nem tudtam, hogy min. Éppen már azon voltam, hogy megkérdezem tőle, mikor hirtelen megszólalt.

 - Mikor ide értem nem találtam a házban sehol se a nővéremet – mondta lassan, tagoltan, majd egy pillanatra rám nézett, de szinte egyből vissza is fordult a dohányzóasztal felé. – Félve kutattam át érte a házat, és mikor nem találtam, kezdtem nagyon megijedni. Aztán mikor megláttam, hogy rövidnadrágban, és atlétában ül kint a hidegben, miközben vedelt és sorra szívta a cigaretta szálakat, kicsit megnyugodtam, mert 

nem csinált valami hülyeséget. De mikor kimentem hozzá és rám nézett … akkor … Olyan volt, mintha egy élő halott ült volna a lépcsőn – mondta zavartan, majd letörölt az arcáról egy könnycseppet. – A szokásosnál is fehérebb volt, és teljesen szétcsúszottnak látszott. Mikor megszólítottam nem reagált, és nem is mondott semmit. Csak bámult maga elé, és nézegette anya fényképét … Apa azt mondta, hogy jót tesz majd neki 1-2 nap itt egyedül. Mindig is ide jött le, Kotka-ba, ha egy kis nyugalomra vágyott, és nem álltunk az útjába. Azt hittük csak csend kell neki, és nyugalom. De nem hittük azt, hogy elkezd majd piálni … Gyógyszereket akart bevenni a szemem láttára, Kimi – nézett rám kétségbeesetten. Szemeimből ömlöttek a könnyek, miket sehogy se tudott már letörölni az arcáról. – Azt mondta, hogy meg akar halni, és meg is fog, kerül amibe kerül. Öngyilkos akart lenni!!! – csattant fel idegesen. Felpattant a kanapéról, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal az asztalon lévő vázát a földre söpörte. Hangos csattanással ért földet az üvegből készül dísztárgy. Jesse mint aki begőzölt, elkezdte a nappaliban lévő dolgokat dobálni, miközben ordított.

 - JESSE! NYUGODJ LE! – fordítottam magammal szembe. – Nyugi – mondtam halkabban, mire kezei mögé rejtette az arcát, majd hirtelen a nyakamba borult. Olyan erővel szorított magához, hogy majdnem megfulladtam, de nem toltam el így se magamtól, bár kicsit kellemetlen volt, hogy egy pasi ölelgetett.

 - Bocs … nem … nem akartalak … letámadni – mondta egy sor szipogás között, miközben elhúzódott tőlem.

 - Semmi baj, haver – mondtam neki, majd megveregettem a vállát. – Azt hiszem jobb lenne, ha most lepihennél egy kicsit.

 - Igen – mondta sűrűn bólogatva, majd lassan elindult az emelet felé. – Kimi – fordult hátra.

 - Hmm? – néztem utána.

 - Kösz, hogy itt vagy – mondta egy szomorkás mosoly kíséretében. Legyintettem egyet, majd végignéztem, ahogy lassan felbattyogott az emeltre. Leültem a kanapéra, majd nem sokkal később el is dőltem rajta. Iszonyatosan fáradtnak éreztem magam.

***

Hangos csattanásra riadtam fel. Gyorsan körbe néztem, de csak a TV-vel és egy szekrénnyel találtam magam szembe. Kicsit meg kellett emelkednem, hogy a kanapé háta mögött lévő teret is feltérképezzem. Ahogy a konyha felé pillantottam, megláttam Emeliija-t, aki szitkozódva próbált meg lehajolni a földön lévő, törött bögre darabkáiért, de közben majdnem hanyatt esett. Gyorsan felálltam a kanapéról, és a konyhába siettem, mielőtt ez meg is történt volna.

 - Ne érj hozzám – sziszegte csukott szemmel, mikor a karjánál fogva megpróbáltam megtartani. – Nem hallod? – kérdezte idegesen, majd kitépte a karját az ujjaim közül. Dülöngélve a pulthoz sétált, majd miután ott megkapaszkodott, leakart venni még egy bögrét, ami ugyanúgy járt, mint az előző.

 - Segítek – mondtam neki.

 - Te nekem ne segíts – csattant fel hangosan. – Egyébként is mi a francot keresel te itt???

 - Sebastian kért meg, hogy hozzám ide őket – suttogtam.

 - Idehoztad őket. Mehetsz is – mutatott a bejárati ajtó felé. Egy pillanatra elkellett engednie a pultot. Elvesztette az egyensúlyát, és majdnem eldőlt. Utána kellett kapnom, hogy ne alakítson ki közelebbi kapcsolatot a padlóval. – Elengedhetsz – mondta halkan, mikor a mellkasomhoz szorítottam, mert a két lábával nem tudta megtartani magát, és szinte összecsuklott előttem.

 - Még mindig lázas vagy – állapítottam meg miután hozzáértem fedetlen bőréhez. – És ki vagy izzadva. Nem kéne így járkálnod, főleg nem papucs nélkül.

 - Szard le, hogy mit csinálok. Ha eddig le tudtad szarni, most is menni fog – mondta rekedten, majd miután megköszörülte a torkát eltolt magától. Aggódva néztem végig, ahogy egy pohárba töltött magának teát, majd elindult az emelet felé. A lépcsőknél járt, mikor összeesett.

 - Ne kapálózz már! – szóltam rá erényesen, miután felkaptam az ölembe és ő elkezdett ütögetni. – Felviszlek és utána hozzád se fogok érni! – mondtam neki idegesen, majd felléptem az első lépcsőfokra.
 - És utána el is húzhatnál innen – morogta a pulóverembe.