3. rész

- Nocsak, felkeltél? – karoltam át mosolyogva öcsikém vállát, aki a konyha boltíve alatt állt, majd komolyabb arckifejésre váltottam, aztán jól tarkón vágtam. – Még egy ilyen, és kasztrállak – mutattam rá fenyegetően, majd leültem az asztalhoz, ami tele volt sok finomsággal. Előttem Juustu és Titus a bögréjük pereme felett, huncutul néztek Jesse-re, miközben halkan kuncogtak. 

A reggeli csendesen telt. Mindenki azon volt, hogy minél több mindent burkoljon magába, kivéve Jesse-t. Ő az asztalon támaszkodott a könyökén, miközben arcát a két tenyere mögé rejtette. Csak egy pohár víz, és egy szem gyógyszer volt a reggelije, amit hosszas huza-vona után volt képes csak magába erőszakolni.

 - Fiúk, mit szólnátok, ha délután elmennék egyet korizni a tóra, este pedig megnéznék a karácsonyi vásárt? – néztem az ikrekre, akik egyből elkezdtek hevesen bólogatni, miközben olyan volt a fejük, mintha mókusok lennének, akik éppen telenyomták a pofijukat mindennel. – Utána hazaviszlek titeket. Addigra elvileg a szüleitek haza érnek.

 - Kimi, ugye te is jössz velünk korcsolyázni, és a vásárban is velünk leszel? – nézett kiskutyaszemekkel Titus a nagybátyjára, aki nevetve összeborzolta a haját.

 - Hát, ha Emeliija-nak ez nem okoz gondot – nézett rám, mire megráztam a fejem. – Akkor megyek – mondta, mire a két kis szőke rosszaság lepacsizott egymással.

Reggeli után elvállaltam, hogy elmosogatok, így a két fiú felrohant az emeletre és a keresztapjuk segítségével átöltöztek. Jesse csendesen mellettem álldogált, és látszott rajta, hogy próbál valamit kinyögni, de nem ment neki. 10 perc után jutott el arra a szintre, hogy meg tudott mukkanni.

 - Sajnálom – mondta. – Eredetileg nem akartam ennyit inni, és Kimivel azt beszéltük meg, hogy max 2 pohárnyit iszunk, de ott volt a buliban Liinda – mondta. Ránéztem, és egy elgyötört arcú, összetört szívű finn kisfiút láttam benne abban a pillanatban. Az öcsém és Liinda több, mint 5 évig jártak, és az öcsém már azon volt, hogy megkéri a lány kezét, mire az benyögte, hogy terhes egy másik fiútól. Jesse abban a pillanatban szakított vele, és mint azt pár hete megtudtam, Liinda elvetette a babát, amiért anyám már csak ,,ribanc”ként emlegeti a csajt. Édesanyám nyíltan elítéli az abortuszt, mondván: ,,Aki képes megcsinálni egy gyereket, az legyen képes arra is, hogy felnevelje őt.”

 - Azért nem kellett volna ennyire leinnod magad. Te is tudod, hogy sokszor látom én is Heikkit, és azt hiszem az elkövetkezendőkben sokkal többször fogok vele találkozni, de mégse vagyok matt részeg a találkozásaink után. És nem is leszek, mert lezártam a múltam. Neked is ezt kéne tenned – simítottam végig a karján, majd megöleltem. – Bocsi a reggeli tasliért – motyogtam a hajába.

 - Megérdemeltem – mondta kuncogva, majd pár másodperc múlva bánatosan felsóhajtott. – Neked mennyi időbe telt elfelejtened Heikki-t, és túllépned rajta? – kérdezte halkan.

 - Sokba. De én nem is agyaltam rajta annyit, mint te Liindán. Én a munkámmal eltereltem a gondolataimat, és próbáltam csak arra koncentrálni, de te erre nem vagy képes. Te még a meccseitek közben is tudsz azon filózni, hogy milyen filmeket tölt se aznap este, vagy, hogy milyen idiótasággal borítsatok ki engem Krissu-val – mondtam nevetve, mire ő is rákezdett a hahotázással. – Ne agyalj rajta. Járj el edzeni a kondi terembe, vagy menj futni. Az edzés, a testmozgás egy kis zenével segít majd kikapcsolni – mondtam neki, majd folytattam az edények eltörölgetését.

Délelőtt a fiúk áthozták Jesse-től az xbox játékkonzolját, és szépen le is foglalták magukat vele. Vicces volt két felnőtt férfit (már ha Jesse-t annak lehet nevezni?!) nézni, ahogy két kicsi teremtéstől mindig kikapnak, és a vereségek után folyton duzzogtak. Mikor a kocsis játékok elő kerültek, pár kör erejéig megkaptam Titus konzolját, mert az ikrek hátrányban voltak nagyon a másik két fiúval szemben. A kis rosszcsont az ölembe ült, és a melleimre hajtotta a fejét, miközben én azon voltam, hogy Kimi-t leelőzzem, így nem tudtam most arra koncentrálni, hogy egy 6 éves kis pisis éppen a mellkasomon lévő két nagyobb dudort használja párnának.

 - Ütőt nem hozhattok – mondtam ellentmondást nem tűrően Jesse-nek, mikor a garázsban álló egyik acélszekrényből éppen kifelé pakolták a hokiütőket.

 - De miért nem? – kérdezte egyszerre a két mini Räikkönen fiú.

 - Mert én azt mondtam – néztem rájuk keményen. – A tón nem csak mi leszünk, és ott hokizni nem szabad, mert a finneket ismerve, ha valaki egy kicsit nagyobbat üt, akkor azzal egy kislány fejét simán le tudja szedni a helyéről. Most csak korizni fogunk – mondtam nekik.

Délután 3 órakor indultunk el a tóra. A két fiú hátul nagyon bezsongott, és az öcsémet majdnem szétszedték, míg oda nem értünk a parkba. Miután a BMW-m csomagtartója felnyílt Juustu, és Titus már ki is vették a korijaikat onnan.

 - Fiúk, aztán nem kinyírni másokat!!! – kiáltottam utánuk, miután a korcsolyáik pengéje a jéghez ért. Nevetve néztem őket, ahogy próbálták a másikat ellökni.

 - Mi is mindig ugyan ezt csináltuk – mondta nekem Jesse, mikor már mi is a jégen voltunk.

 - Mi is mindig ugyan ezt csinálJUK – mondtam a végét kiemelve, majd taszítottam rajta egyet. Mivel nem figyelt oda, egyből hátra vágódott. A körülöttünk lévő emberek elkezdtek rajta nevetni. Mikor láttam, hogy Jesse kicsit dühös ábrázattal tápászkodik felfelé, neki láttam eliszkolni a helyszínről. Persze az öcsém jött utánam, de volt egy kis előnyöm vele szemben, így a gyorsaságával, most nem tudott elkapni, egyenlőre. Miközben előre felé haladtam sokkal inkább hátra felé néztem, mint előre, ennek lett az a következménye, hogy nem vettem azt észre, hogy előttem egy kislány elesett. Ijedten meredt rám, miközben a jégen feküdt, én pedig átgondoltam azt, hogy kikerüléssel, vagy megállással tudok nem sérülést okozni neki. Mikor már fél méterrel előtte voltam, nem gondolkoztam, csak cselekedtem. A korcsolyám bal szélső élén ,,állva” el rugaszkodtam a földtől, majd egy másfél fordulatot lenyomtam a levegőben, a végén pedig, a jobb korcsolyám jobb külső élén, hátrafelé fordulva értem földet. Röviden: egy axel-t bemutatva, átugrottam a kislányt. Miután megálltam a kicsihez mentem, és felsegítettem a földről. Mosolyogva dicsérte meg a trükkömet, és megtudhattam, hogy neki ez a kedvenc műkorcsolyás ugrása.

 - Szátokat csukjátok be – mondtam a Räikkönen osztagnak, miután melléjük csúsztam. Jesse-vel nevetve néztük az arcukat. Sajnos visszakaptam tőle azt, amivel én az első pár lépése után megajándékoztam. Öcsikém szépen belerúgott egyet a bokámba, mire elvesztettem az egyensúlyomat, és a jégre zuhantam.

 - Ezt hogy csináltad? – kérdezte tőlem Kimi, miközben felsegített.

 - Régen műjégkorcsolyáztam, és ezt az ugrást sokáig nem tudtam megcsinálni, majd az orosz trénerem elérte egy emberségesnek nem nevezhető dologgal, hogy stabilan álljak a lábamon, miután a másfél fordulat után jégre érek. Azóta ezt az ugrást nem tudom kiverni a fejemből.

 - Emberségesnek nem nevezhető dolog? Ez alatt mit értesz? – kérdezte a homlokát ráncolva.

 - 4 órán keresztül kellett a jobb lábujjaimon állnom egy gerenda tetején. Így érte el azt, hogy az egyensúlyom a jobb lábamon is ugyanolyan jó legyen, mint a balon.

 - Húúú – vágott be egy eltorzult fejet. – Fájhatott utána a lábad.

 - 1 hónapra a bokámat hazavágta, de az ugrást megtanultam utána – mondtam nevetve. Szinte újra belefájdult a lábam abba, ahogy visszaemlékeztem azon órákra, amiket a gerenda tetején töltöttem. Hamar el is űztem a fejemből azokat a képeket, mert az volt az első alkalom, mikor Heikki-vel találkoztam. 4 órán keresztül ült a földön, vagy állt mellettem a gerendán, míg a Madam-om (trénerem) a lelátón ülve nézett minket.

Este 6 óra felé a fiúk megunták a korizást, így mindenki visszabújt a csizmájába, majd elindultunk a vásárba. Ahogy lépkedtem a puha lábbelimben, iszonyatosan fájt a talpam, és az egész lábfejem.

 - Vezetek én – mondta Kimi, mikor látta rajtam, hogy fel-felsziszenek egy-egy lépés után.

 - Köszi – mosolyogtam rá.

A fiúk a vásárban ide-oda rohangáltak, Jesse pedig velük is tartott. Volt nála pénz, igaz nem sokáig, mert a két rosszaság kifosztotta őt a vagyonából. Fél órája se sétálgattunk az árusok standjaik között, mikor a két csibész két nagy szatyornyi cukorkával, és egyéb nyalánksággal megpakolva sétálgattak, míg az öcsém üres pénztárcával tette ugyan ezt.

 - Mivel foglalkozol? – kérdezte hirtelen Kimi, miközben egymás mellett sétáltunk csöndesen.

 - Ha tudod miért kérded? – kérdeztem tőle nevetve.

 - Nem tudom, ezért kérdeztem – mondta, majd megvakarta a tarkóját, és szemével ide-oda cikázott két stand között. Úgy le tudja magát buktatni …

 - Láttam reggel, hogy a ruhás komódomon lévő mappához hozzá nyúlt valaki. Én azt a spirálfüzetek alá tettem le – mondtam, miközben egy nagyobb vigyort próbáltam nem az arcom kellős közepére kiaggatni.

 - Bocs. Nem kellett volna hozzá nyúlnom, csak miután megláttam a logót, a kíváncsiságommal túlléptem azt a határt, amit megszabtál. Még egyszer bocs – mondta bűnbánóan. – Te tényleg a Red Bull-nak dolgozol? – kérdezte pillanatok múlva belendülve, el is feledve a bűnbánóságot.

 - Igen – mondtam nevetve. – Már 6 éve.

 - És eddig, hogy, hogy nem találkoztunk?

 - Kimi, arra se emlékeztél, hogy már 3-szor bemutatkoztál nekem, és én is neked – mondtam neki nevetve. – Többször is találkoztunk már, sőt egyszer nyakon is öntöttél a kávéddal, mikor Smedley-t meglátogattam a Ferrari-nál.

 - Téged utáltak annyira a Ferraisok – mutatott rám nevetve. – De azt nem tudom miért? – nézett rám hunyorogva.

 - 2003 és 2005 között Smedley mellett dolgoztam. Az egyetemen a gyakorlati féléveimet Rob kezei alatt csinálhattam végig. Ha úgy vesszük azért kerülhettem be már olyan fiatalon az F1-be, mert Rob biztosított mindenkit arról, hogy jó vagyok, és felelősséget vállalt értem, és a munkámért. 2004-ben átkerültünk a Ferrarihoz, ahol 2 évet lehúztam, és 2006-ban már mint a Red Bull Racing egyik mérnöke, léptem át az Albert Park kapuján. Árulónak tartanak, de én magam annak nem, mert az a csapat csak a munkaadóm volt. Sose voltak a 2. családom, mint most az RB.

 - Áhá … így már értem – mondta. – És hogy-hogy te edzed a kicsiket?

 - Téli munka. Sokat unatkoznék otthon, mert a gyárba nekem csak januárba kell bemennem először, így bevállaltam, hogy míg az edzőjük a térdével bajlódik, addig bejövök segíteni Rikunak a picikkel – mondtam. - Várod már, hogy visszatérj? – kérdeztem tőle, miután egy árustól vettünk egy jó nagy zacskónyi sült gesztenyét, és leültünk az egyik padra, ahonnan ráláttunk az ikrekre, akik éppen egy hóembert próbáltak építeni Jesse-vel.

 - Ja – mondta tömören, mire csúnyán néztem rá. – Ne várd tőlem, hogy egy olyan kisregényt lenyomok itt neked, mint te én nekem az előbb – mondta nevetve.

Míg meg nem ettük a gesztenyéket a padon hülyültünk, beszélgettünk. Néha-néha odajött hozzánk egy bátrabb kisgyerek, és autógrammot kértek Kimitől, aki mosolyogva írta alá a képébe nyomott lapokat.