1. rész

Sziasztok :D
Itt is lenne az első rész. Remélem tetszeni fog nektek. :)

~ 2011.12.19., Helsinki, Finnország ~ 

Eddigi, rövidnek nem nevezhető életem során még sose láttam két olyan elvetemülten rosszaságra éhes két ördögfiókát, mint amilyenek most pont előttem ülnek. Próbálnak édesen mosolyogni, de a szemükben ott lobog a rosszaság tüze, ami a tőlünk alig 15 méterre lévő jégből, már tuti folyékony halmazállapotú, víznek elnevezett anyagot csinált. Be kell vallanom, hogy mikor meghallom, hogy ők is a napom részesei lesznek, sokszor elgondolkozok azon, hogy inkább beteget jelentek. Gyávaság vagy nem, én ki merem jelenteni, hogy félek tőlük, mert ez a két rosszaság hihetetlen dolgokra képes. Persze ezt feléjük sose mutatom, mert akkor egyből kivégeznének. Próbálok velük kedvesen, és tisztelettudóan viselkedni, hátha így nem rágnak majd be rám, és nem találnak majd semmilyen okot arra, hogy összekötözve a hűtőházba zárjanak 3 órára, mint ahogy azt 1 hete tették az egyik itt dolgozó oktatónkkal, Jari-val. Az édesapjuk mikor a csínytevéseiket megtudja sokszor meg se tud szólalni, és el kezd szabadkozni, hogy nem az ő gyerekei, de ha van valamilyen anyagi kárunk, akkor azt megtéríti, míg az anyjuk a fülüknél fogva ráncigálja ki a két rosszcsontot a kocsijukhoz.

 - Fiúk … öhm … meg … megtudhatom, hogy ma miért ragasztottátok oda Riku-t a palánkhoz a kezénél fogva? … pillanatragasztóval … - kérdeztem tőlük kicsit talán akadozva. Most nem azért beszéltem így, mert félek tőlük, hanem azért mert fogalmam sincs, hogy egy 80 kilós jégkorongos benga állatot hogy tudott két ilyen csöpp gyerek a földön tartani, míg a ragasztó megszáradt.

 - Idegesített minket – mondta mosolyogva a kisebbik ikerfiú, Titus. Olyan ártatlan fejet vágott, mintha nem is csinált volna semmit, és egész nap csak a kis glóriája fényezésével foglalatoskodott volna.

 - Ühm, értem – mondtam bólogatva, és elgondolkoztam azon, hogy jobban tettem azt, hogy nem kezdtem el velük ordítozni, mert tuti, hogy akkor már az ablakon kifelé lógva kiabálnék segítségért. – Ki jön ma értetek? – kérdeztem tőlük hirtelen, téma elterelésként.

 - A nagyi – vágták rá egyszerre. Aha. Szóval akkor nem szabad mondanom semmit, mert szegényke szívrohamot kapna itt a helyszínen. A fiúk apja, Rami egyszer már szólt, hogy ha netalántán a drága nagyi jönne a fiúkért, akkor neki ne mondjak semmit se a fiúk aznapi viselkedéséről, majd inkább ordítsam le rajta az egészet.

A fiúk addig az irodámban ültek, amíg a nagyanyjuk értük nem jött. Segítettem neki összepakolni a fiúk cuccait a táskáikba, majd a kocsiig cipeltem mindkettőt, hiszen nem hagyhattam, hogy a srácok nagyija cipekedjen, mikor jó erőmben vagyok én is.

 - Emeliija – fordult felém Paula, a fiúk nagyija. – Rami arra kért, hogy vegyelek rá arra, hogy a holnapi és az, az utáni nap folyamán vigyázz a fiúkra – mondta, mire lefagytam. Ramit régóta ismerem, és azt hiszem barátomnak mondhatom, de sose kértem tőle, még ekkora horderejű szívességet, amibe akár az élete is kerülhetett volna, de ő most ezt megtette velem szemben. – Tudod a menyem apja ma reggel rosszul lett, és a fiammal hazautaznak az anyjához, nekem pedig sürgősen Helsinkibe kell utaznom, de a fiúkat nem vagyok képes magammal vinni, mert nem tudnék rájuk vigyázni. Megtennéd ezt értünk, hogy vigyázol rájuk?

 - … Persze – mondtam egy kis habozás után, mire a nyakamba ugrott.
 – Imádlak, Lányom – mondta majd egy hatalmas puszit nyomott az arcomra. - Holnap reggel viszem hozzád őket, rendben? – kérdezte, mire bólintottam egyet. Paula beült a kocsija volánja mögé, majd becsatolta magát. Mikor elhaladtak előttem a fiúk integettek, és puszikat küldtek nekem, miközben az a szokásos ördögi vigyor ott feszített az arcukon.

 - Na ezt, hogy élem túl? – tettem fel magamnak ezt a kérdést, miközben megfordultam, és elindultam az épület belsejébe.

Az irodámból kihoztam a cuccaimat, majd megcsörgettem az öcsémet, hogy tolja le a fenekét végre a jégről, és legyen olyan szíves, vigyen el bevásárolni, ha ma este nálam akar vacsorázni. Rossz szokása az, az öcsikémnek, hogy mindenhova viszi a telefonját, még sokszor itt a jégen is vele van, aminek az a következménye, hogy kéthetente új mobil lapul a zsebében.

 - Mit főzöl ma nekem? – kérdezte vigyorogva, miközben a bevásárlókocsi kis fogókáján feküdt, és mellettem gurult, miután elrugaszkodott. Néha kételkedek abban, hogy 29 éves lesz idén. Egy 4 éves gyerekbe több értelem szorul, mint ebbe a mamlaszba itt, mellettem.

 - Finom babapapit – simogattam meg mosolyogva a fejét, mire jól nevelten bemutatott nekem. – Na ezért semmit – vágtam rá, mire egyből bocsánatkérések hadával záporozott meg engem. Hagytam, hogy egy kicsit polírozza a hátsó felem, majd megosztottam vele is az esti menüt. – Pizza lesz vacsorára – mondtam.

 - Viccelsz? Sportember vagyok. Én ilyet nem ehetek – mondta felháborodottan.

 - Lesz zöldség is rajta – mondtam, majd vártam a szokásos reakcióját:

 - Ja. Akkor úgy az oké – mondta, majd a kocsiba tette a sajtót, amit a kezébe nyomtam. Az ilyen megnyilvánulásai miatt néha legszívesebben letagadnám, hogy a rokonom.

Miután befejeztük a vásárlást gyorsan hazahajtottunk, hogy el is kezdhessem csinálni az esti kajánkat. Jesse a konyhámban ült, miközben én főztem. Éppen egy paprikát akartam felszeletelni, mikor megláttam, hogy a drágalátos öcsikém mit csinál. Egyből leraktam a kezemből a kést, és keresztbe fontam a karjaimat. Jesse éppen nagy erőkkel egy hatalmas tábla csokit kezdett el magába tömni, 3 kocka/másodperc sebességgel. Mikor észrevette, hogy őt nézem, lerakta a kezében lévő csokoládét, és ártatlanul elkezdett rám mosolyogni.

 - Azt vagy elrakod, vagy nem kapsz vacsorát – mutattam rá, majd visszafordultam a vágódeszka felé. Jesse szót fogadott, és a zsebébe gyömöszölte a csoki maradékát, majd a pultra könyökölt.

 - Mikor lesz kész? – kérdezte.

 - Mindjárt – válaszoltam. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy 1 órán keresztül egyfolytában csak azt fogja kérdezgetni, hogy ,,Mikor lesz kész?”. Azt hittem megbolondulok mire végre valahára készen nem lett a pizza. Az öcsémnek egyből adtam is belőle, nehogy tovább nyaggasson. Miközben a kanapén tömtük magunkba a szeleteket, megosztottam vele az előttem álló két napra beígért gyerekfelvigyázást.

 - Holnap, és holnapután vigyáznom kell a Räikkönen ikrekre – mondta, mire öcsém egy ,,Tök jó”-val és egy vállrándítással elintézte a dolgot. – Te nem hallottad amit mondtam??? Juustu és Titus Räikkönen-re kell vigyáznom 2 kerek napig!!! Ki fognak engem csinálni! – mondtam neki már-már hisztizve.

 - Dehogy fognak – mondta teli szájjal, majd lenyelte a falatot, amit éppen rágott. – Titus beléd van esve, és nem hagyja, hogy Juustu téged kicsináljon – mondta vigyorogva.

 - Mi van? – kérdeztem értetlenül.

 - Titus, S Z E R E L M E S  B E L É D – mondta betűnként Jesse. – Te ezt nem tudtad? – kérdezte nevetve. – Edzés közben folyton a lábadat ölelgeti, az arcodra puszit ad, és veled még valamilyen csoda folytán, még nem csináltak soha, semmit se – mondta, majd beleharapott egy újabb szeletbe.

 - Én azt hittem azért ölelgeti a lábam, mert annyira elfárad, hogy nem bír egyedül állni a saját lábán – mondtam.

 - Te olyan hülye vagy! … Mikor lihegve ölelget, akkor az bátyjának játssza magát, hogy a kicsi szíve majd bekrepál, mikor a közelében vagy – mondta teli szájjal, majd hangosan felnevetett. – Élményekben dús két napod lesz, nővérkém – veregette meg a vállamat hahotázás közben.

Jesse aznap este nálam aludt, mivel nem engedtem vissza a haverjához este 11-kor, ugyanis minden tiszta hó volt, és tudni illik, hogy az öcsém ritka szar vezető, és minden héten legalább egy balesetet tuti, hogy elszenved.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki eszeveszettül nyomja a csengőt. Lerúgtam magamról a takarómat, majd lebotorkáltam a földszintre, de először benéztem a fenti vendégszobába. Jesse már sehol se volt. Felsóhajtottam, majd folytattam az utamat a bejárati ajtó felé.  Amint meghallottam a két fiú ordítását, még fáradtabb lettem.

 - Köszönöm Emeliija, hogy vigyázol rájuk – ölelt meg utoljára engem Paula búcsúzáskor. Én mint egy zombi, úgy álltam ott előtte. A két fiú a kanapén ugrálva integettek a nagyanyjuknak, aki pár pillanat múlva már sehol se volt. Miután bezártam az ajtót, és megfordultam, nagyot ugrottam, mert a srácok már a lábaim előtt álltak, és csak vigyorogtak rám.

 - Mit akartok csinálni? – kérdeztem tőlük egy nagy ásítás közben, majd elindultam a konyhába, ahová a két törpe követett engem. – Nem akartok kimenni egy kicsit. Fel vagytok öltözve, mint az eszkimók. Gondolom nem lesz kedvetek, majd fél óra múlva öltözködni. Na? Mit szóltok hozzá?

 - KIRÁLY – kiáltottak fel egyszerre, majd a hátsó ajtóhoz rohantak, amin keresztül ki tudtak szabadulni a hatalmas udvarra.

Miután elfogyasztottam a napi kávéadagomat az emeletre mentem, ahol átöltöztem, majd a nappaliba sétáltam, ahol a hatalmas üvegablakon keresztül tudtam nézni, hogy a fiúk mit csinálnak. Az ikrek éppen két hóembert építettek, amiknek miután elkészültek, neki rohantak, így rombolták le őket.

Szerencsére egész nap nyugisak voltak a fiúk, és a délelőtti kinti hülyéskedés után csöndben fogyasztották el az eléjük rakott ebédet. Délután filmet akartak nézni. Nem volt meg DVD-n nekem ,,A verdák” című mese, így a laptopomat rákötöttem a plazma TV-re, hogy a fiúk elkezdhessék nézni a hőn áhított mesét. Estefelé kitalálták, hogy pizzát akarnak enni, de sajnos tegnap este Jessével mindent felhasználtunk abból, ami hozzá kell, így gyorsan a fiúkra erőszakoltam két pár farmernadrágot, mert egész nap rövidnadrágban ,,szaladgáltak” a házban. Miután a pulcsijukat, és a csizmájukat is felvették, rájuk adtam a dzsekijeiket, majd a garázsba sétáltunk.

 - Ezzel menjünk – mutatott pattogva Juustu a fekete Porsche Cayenne-omra, ami a szintén fekete BMW X5-ösöm, és a sötétkék Audi A5-ösöm  között díszelgett a hatalmas garázsban. Nem kellett sokat győzködnie, hamar beadtam a derekamat. A kulccsal nyitható-zárható kis szekrényből kivettem a kiválasztott kocsi kulcsát, majd kinyitottam a két törpének a vezetői ülés mögötti hátsó ajtót. Sajnos gyereküléssel nem tudtam nekik szolgálni, így anélkül kellett velem utazniuk. Az egyik nagyobb bevásárlóközpontba mentünk. A fiúkkal kicsit meggyűlt bent a bajom, ugyanis mindenfelé elszaladtak, és nem egy embert döntöttek le a lábáról. Mikor már a kiborulás szélére sodortak, mind a kettejüket beleraktam a kocsiba, ahonnan nem tudtak kimászni, kiugrani, mert nem mertek. 

Miután hazaértünk a hatalmas szatyrokkal, amik televoltak olyan dolgokkal, amit a fiúk megvettetek velem, annak érdekében, hogy ne ordítsák végig a bevásárló körutunkat, neki is láttunk a pizza készítésnek. Az ikrek élvezték, hogy ők gyúrhatják össze a tésztát, miközben a másikat megdobálhatták liszttel. Ezt én is imádtam gyerekkoromban csinálni, így nem szóltam rájuk, hogy a padlón már több liszt van, mint a tésztában.

 - Hmm … eeee naaooo fiiiiniiii – mondta teli szájjal Juustu, mire Titus odafordult hozzám és fordított.

 - Ez nagyon fincsi – mondta, majd beleharapott az előtte lévő szeletbe. – Milyen filmet nézünk vacsi után? – kérdezte miután lenyelte a falatot.

 - Szerintem ideje lenne nektek ágyba vonulni – mondtam neki nevetve.

 - Veled szívesen megyek ágyba – mondta vigyorogva Titus. Nagy szerencsém volt azzal, hogy a csengő megszólalt, mert erre nem tudtam volna mit reagálni azonnal.

 - Ezt még megtárgyaljuk – mondtam neki, majd miután megtöröltem a kezem, a bejárati ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Két olyan személy állt az ajtóban, akikre nem számítottam.